Egyházkerületi Pasztorációs Intézet

Belépve a karácsonyt megelőző adventi időszakba, bizonyos vagyok abban, hogy sokan lesznek majd olyanok, akik – akár egy-egy igehirdetés kapcsán - elgondolkodnak arról, hogy miért is jött Jézus ebbe a világba. Számos választ találhatunk erre a kérdésre a Szentírásban, én most egyetlen igehelyre szeretnék emlékeztetni a Lukács evangéliuma 19. részéből, amely így szól: Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.

„…az Úr előtt való öröm erőt ad nektek.”(Neh.8:10b)

„Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg.”  (2.Móz. 14:14)

Mi a különbség? Kívülről nézve nem sok, talán semmi. Hiszen mindkettő úton jár, közben élményeket, tapasztalatokat szerez. Fel a hegyre, le a völgybe. Egyedül vagy társakkal. Közben találkozik olyan emberekkel, akikkel egy darabig közös az útja, de olyanokkal is, akik szemben haladnak. A turista és a zarándok is nekivág az ismeretlennek, feladja a megszokott kényelmet, és megérkezik a kitűzött célhoz. Ugyanazt az utat járják? Azt gondolom, hogy nem. 

Kinél-kinél máskor jön el az ideje.  Vagy egy szilveszter este, vagy egy születésnap, vagy egy betegség, esetleg egy nagyobb családi esemény (esküvő, gyermekvárás) más esetben épp egy szeretett személy elvesztése az, ami számvetésre készteti az embert. Máskor nem is egyszerűen csak készteti, hanem egyenesen kényszeríti.

„Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: "Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott…” (Mk.10: 47-48) A vak Bartimeus története mindannyiunk számára jól ismert. Mégis most hadd álljak meg ennél a döbbenetes félmondatnál, amely úgy hangzik, hogy: „Többen is rászóltak, hogy hallgasson..”

Az imádság újra felfedezése: ez volt most a célja a Tiszántúli Református Egyházkerület Lelkigondozói Intézetének szervezésében megvalósult spirituális napnak, amelynek a Felsőjózsai Református Templom adott otthont, október 14-én.  

Ültek egymással szemközt, pár percig néma csendben.  Egyikük - arcát a két tenyerébe hajtva - szomorúan. Eltakarva néhány pillanatra a másik elől, de nem elrejtve. Mert amiket korábban mondott, azokból egyre csak az alább idézett Reményik-sorok jutottak annak a másiknak az eszébe és az, hogy hogyan segíthetne neki meglelni újra a saját arcát, azt a valódit, amit Istentől kapott. Amire rendeltetett. És amint ezen tűnődött, rögtön fel ragyogott előtte a saját útja is. A saját arca, amit néha már ő is felejt, ami „fölibe ezer réteg tornyosult”.

Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. (Mt. 6:6)

  „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” (Péld. 25:11)