Egyházkerületi Pasztorációs Intézet

„Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg.”  (2.Móz. 14:14)

Mi a különbség? Kívülről nézve nem sok, talán semmi. Hiszen mindkettő úton jár, közben élményeket, tapasztalatokat szerez. Fel a hegyre, le a völgybe. Egyedül vagy társakkal. Közben találkozik olyan emberekkel, akikkel egy darabig közös az útja, de olyanokkal is, akik szemben haladnak. A turista és a zarándok is nekivág az ismeretlennek, feladja a megszokott kényelmet, és megérkezik a kitűzött célhoz. Ugyanazt az utat járják? Azt gondolom, hogy nem. 

Kinél-kinél máskor jön el az ideje.  Vagy egy szilveszter este, vagy egy születésnap, vagy egy betegség, esetleg egy nagyobb családi esemény (esküvő, gyermekvárás) más esetben épp egy szeretett személy elvesztése az, ami számvetésre készteti az embert. Máskor nem is egyszerűen csak készteti, hanem egyenesen kényszeríti.

„Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: "Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam! Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott…” (Mk.10: 47-48) A vak Bartimeus története mindannyiunk számára jól ismert. Mégis most hadd álljak meg ennél a döbbenetes félmondatnál, amely úgy hangzik, hogy: „Többen is rászóltak, hogy hallgasson..”

Az imádság újra felfedezése: ez volt most a célja a Tiszántúli Református Egyházkerület Lelkigondozói Intézetének szervezésében megvalósult spirituális napnak, amelynek a Felsőjózsai Református Templom adott otthont, október 14-én.  

Ültek egymással szemközt, pár percig néma csendben.  Egyikük - arcát a két tenyerébe hajtva - szomorúan. Eltakarva néhány pillanatra a másik elől, de nem elrejtve. Mert amiket korábban mondott, azokból egyre csak az alább idézett Reményik-sorok jutottak annak a másiknak az eszébe és az, hogy hogyan segíthetne neki meglelni újra a saját arcát, azt a valódit, amit Istentől kapott. Amire rendeltetett. És amint ezen tűnődött, rögtön fel ragyogott előtte a saját útja is. A saját arca, amit néha már ő is felejt, ami „fölibe ezer réteg tornyosult”.

Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. (Mt. 6:6)

  „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” (Péld. 25:11)

„Uram, nincs emberem…” (Jn. 5:7) A betesdai beteg jól ismert szavai ezek. Sokszor olvastuk és bizonyára elgondolkodtunk már rajta jónéhányszor.  És elég gyakran szoktuk idézni is, olykor viccelődve, de a mosoly félúton arcunkra fagy, mert sokszor valóban így érezzük mindennél valóságosabban: nincs emberünk. Nem azért, mert ne nyitná ránk senki az ajtót. De talán nem ismeretlen az érzés: embertömegben is lehet magányosnak lenni. A betesdai beteg körül is sok-sok ember volt. 

Tulajdonképp – ha emberi szemmel nézzük az életünket – szinte minden napra jut(hatna) legalább  egy alapos okunk arra, hogy föl se keljünk reggel az ágyunkból. Mindig volna valami, ami agyonnyom, megbénít, halálra rémít, elbizonytalanít, megfélemlít.