Csodálatos engedelmesség (Lk. 5: 1-11)

Péter halfogásának története mindannyiónk számára jól ismert. És valószínűleg az a lelkiállapot is, amelyről Péter beszél: hiába fáradoztunk. Van, hogy alaposan belefáradunk, belefásulunk a munkánkba, szolgálatunkba, sőt az életbe. Nincs kedvünk már a próbálkozásokhoz. Úgy érezzük, elég volt. Mi mindent megtettünk, a siker mégis elmaradt. És akkor Jézus azt mondja: csináld újra! Vesd ki újra a hálót! Menj el újra a testvéredhez, tedd meg újra, aminek eddig nem láttad hasznát, imádkozz azért, akinek az életén eddig nem láttad a változást. Nem látod értelmét? Nem baj. Te csak tedd meg újra!

Péter nem fejezte be a csüggedésnél a válaszát. Amint felemelte a tekintetét Jézusra, tudott egy nagy levegőt venni és azt mondani: de ha te mondod, megteszem. Olykor nagyon nehezünkre esik ez a fajta engedelmesség. Akkor különösen, ha csak magunkra és a saját erőtlenségünkre, körülményeinkre, korábbi kudarcainkra nézünk. Mégis van értelme az engedelmességnek. Sőt: csak az engedelmességnek van értelme, mert a végén csodát láthatunk. Olyan nem várt áldást, olyan túláradó ajándékot, mint Péter és társai, akik nem engedtek sem a józan észnek, sem a korábbi tapasztalatnak, sem saját szakértelmük hiúságának, sem semminek, ha egyszer Jézus szólt  hozzájuk.

Nekünk van-e hitünk, bátorságunk tenni emberileg érthetetlen dolgokat is, ha Jézus szól? Engedünk-e inkább neki, akár azon az áron is, hogy a körülöttünk álló emberek a fejüket csóválják és elképednek a dolog logikátlanságán? Vagyunk-e elég bátrak egy engedelmes élethez? 

Simon nem csak ezt a temérdek halat kapta ajándékba, hanem sokkal-sokkal többet ennél. Vajon mi mi mindent láthatnánk az életünkben, ha vennénk a bátorságot? Akarjuk-e megtudni?

Az engedelmesség útja –  áldások útja. Merünk-e járni rajta?

(Révész Judit)