Veszteg maradni – mikor annak van ideje

Ezek a szavak nem akármikor hangzottak el. Izrael fiai közvetlen életveszélyben voltak: az egyiptomiak üldözőbe vették őket. Hogyan is maradhatnának veszteg? Ki tudna nyugodt maradni életveszélyben? Ennél sokkal kevésbé veszélyes helyzetekben is nehéz. Hogy kérhet ilyet Isten bárkitől? Biztosan nem kellene nekünk is tennünk valamit? Mégiscsak furcsa volna, ha csak az Úrra várnánk… Hadd lássa csak, hogy mi is harcolunk magunkért. –motoszkál bennü(n)k a gondolat. Különös, hogy mikor lépnünk kellene, mikor erre vár az Úr, olyan nehezen mozdulunk. Akkor hivatkozunk erőtlenségre, betegségre, reménytelenségre, kedvetlenségre. És maradunk tétlenek.

De mikor azt mondja, hogy maradjunk veszteg, akkor mi mindenképp tennénk valamit. Hát micsoda hívő ember lennék én, ha nem „rántanék kardot” azonnal, ha harcolni kell?- kérdezzük.

De Isten nem véletlenül kér minket veszteg maradásra:  Ő cselekszik és megdicsőíti magát tettében. Mi nem kellünk ehhez. Amúgy is tehetetlenek volnánk ezekben a helyzetekben. Hiábavaló volna bármiféle, egyébként roppant látványos buzgólkodás, amikor egyszerűen az a feladat, hogy várj az  Úrra és az ő szabadítására.

És akkor mi történik? A felhőoszlop, ami odáig vezette Izráel népét, mögéjük kerül. Csodálatos kép. Aki eddig vezetett, most mögénk áll, hogy védjen, oltalmazzon, hogy harcoljon helyettünk, értünk. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy bátran elhiggyük: ő meg tudja ezt tenni. És aztán hálás szívvel dicsőítsük őt ezért a szabadításért.

Ugye milyen nehéz néha elengedni tettrekészségünket és egyszerűen csak odabízni magunkat az értünk harcoló Isten oltalmazó kezére?  De azért csak próbáljuk meg, ha ez a feladat. És már előre hálásak lehetünk azért, mert – ha mi nem is látjuk előre, hogyan -  Isten bizonyosan megdicsőíti magát.

Révész Judit