A kerület története
A Tiszántúli Református Egyházkerület 1557-ben jött létre a debrecen-nagyváradvidéki és szatmárvidéki szuperintendentiák egyesülésével. A magyar reformátusság e legnagyobb területű egyházkerülete tizennégy egyházmegyét foglalt magába: a Beregit, Békésit, Biharit, Debrecenit, Érmellékit, Középszolnokit, Máramarosit, Nagybányait, Nagykunságit, Szabolcsit, Szatmárit, Szilágyit, Ugocsait, Zarándit.
1821‒22-ig annyi változás történt, hogy a Zarándi Egyházmegye elnéptelenedés miatt megszűnt. Az 1821‒22-ben tartott Generális Konvent a Máramarosi és Ugocsai Egyházmegyéket összevonta, a Debrecenit és Biharit megosztotta (új: Alsószabolcs-Hajdúvidéki, illetve Nagyszalontai), a Szilágyit pedig Erdélynek engedte át. 1909-től a Felsőszabolcsi kettévált. (új: Középszabolcsi). Legnagyobb fejlődésen a Békés-Bánáti Egyházmegye ment át, amely területileg is, népességét tekintve is kerületi nagyságúra nőtt. A kerület egységes életének Trianon vetett véget. Területéből és népességéből jutott Csehszlovákiának, Romániának, sőt a Szerb-Horvát államalakulatnak is. A megmaradó, többnyire csonka tizenegy egyházmegye alkotta a továbbiakban a Tiszántúli Egyházkerületet. 1938‒39-ben kiegészült a régi területének egy részével a kerület, de ez csak 1945-ig tartott. Ezt követően annyi változás történt a visszaálló 1938 előtti állapothoz képest, hogy a Békés-Bánáti Egyházmegye Békésire és Csongrádira oszlott, a Debreceniből kivált a Debrecen-városi egyházmegye. 1952-ben, már állami beavatkozásra, alkalmazkodva a közigazgatási megyék határaihoz, kilenc egyházmegye szerveződött: Bihari, Békési, Csongrádi, Debreceni, Hajdúvidéki, Nagykunsági, Nyírségi, Szabolcs-Beregi és Szatmári. A Tiszáninneni Egyházkerület megszüntetésével, illetve jelentős részének Tiszántúlhoz csatolásával 1953-tól 1957-ig Tiszáninnen önállóságának visszanyeréséig Tiszavidéki nevet viselt a megnövekedett kerület. A gyülekezetek száma ma 414. Jelenleg nem a legnagyobb területű, de a legnépesebb kerület Magyarországon.