Egyházkerületi Pasztorációs Intézet

Ültek egymással szemközt, pár percig néma csendben.  Egyikük - arcát a két tenyerébe hajtva - szomorúan. Eltakarva néhány pillanatra a másik elől, de nem elrejtve. Mert amiket korábban mondott, azokból egyre csak az alább idézett Reményik-sorok jutottak annak a másiknak az eszébe és az, hogy hogyan segíthetne neki meglelni újra a saját arcát, azt a valódit, amit Istentől kapott. Amire rendeltetett. És amint ezen tűnődött, rögtön fel ragyogott előtte a saját útja is. A saját arca, amit néha már ő is felejt, ami „fölibe ezer réteg tornyosult”.

Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. (Mt. 6:6)

  „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” (Péld. 25:11)

„Uram, nincs emberem…” (Jn. 5:7) A betesdai beteg jól ismert szavai ezek. Sokszor olvastuk és bizonyára elgondolkodtunk már rajta jónéhányszor.  És elég gyakran szoktuk idézni is, olykor viccelődve, de a mosoly félúton arcunkra fagy, mert sokszor valóban így érezzük mindennél valóságosabban: nincs emberünk. Nem azért, mert ne nyitná ránk senki az ajtót. De talán nem ismeretlen az érzés: embertömegben is lehet magányosnak lenni. A betesdai beteg körül is sok-sok ember volt. 

Tulajdonképp – ha emberi szemmel nézzük az életünket – szinte minden napra jut(hatna) legalább  egy alapos okunk arra, hogy föl se keljünk reggel az ágyunkból. Mindig volna valami, ami agyonnyom, megbénít, halálra rémít, elbizonytalanít, megfélemlít.

Pünkösd előtt - sóvárgás titkos mélye. Pünkösd előtt - ígéretek zenéje. Pünkösd előtt - esedezés, esengés. Pünkösd előtt - halk hajnali derengés. Pünkösd előtt - szent vágyak mozdulása. Pünkösd előtt - koldusszív tárulása. Csendesen várni - várni, hinni, kérni! Aztán - boldog pünkösd utánba érni! S pünkösd után - szent égi erőt-vetten, pünkösd után - Lélekkel telítetten. pünkösd után - bátor tanúvá lenni, pünkösd után - régit kárnak ítélni. Krisztusnak élni és másoknak élni, minden mennyei kincset elfogadni, és pünkösd után - adni, adni, adni!

Egy ember nagyon kiabált. (Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú, Sikerült neki minden, Csak az élete nem.) Ezt kiabálta, sokszor, egymásután: „Hol van az Isten? Még sohasem láttam az Istent, Ki látta?” Mit tehettem szegénnyel? Szépen odamentem és megsimogattam az arcát. Sírt. …  

Egyik kedves barátom mondta egyszer: „Olyan vagyok, mint Pál. Tudok szűkölködni  és tudok bővölködni is.” Aztán nevetve hozzátette: „Bővölködni  kicsit jobban szeretek.”

Közhelyesen hangzó cím. Szándékosan az. Azt jelzi, hogy a böjti időszak, illetve maga a böjt – még a magukat keresztyénnek való emberek számára is – olykor ilyen közhelyessé, elcsépeltté, semmitmondóvá váló fogalom. Elméletben persze mindannyian tudjuk, mire készülünk – hangolódunk – de a lényeg néha eltűnik a szemünk elől. Ezzel együtt nem lehetetlen, hogy (újra) tartalommal teljen meg számunkra ez az időszak. Hogy valóban HANGolódjunk.  

A falakat lebontják, ugye?  – hangozhatna a kérdés, és ha ezt hallanánk, az valószínűleg azt sugallaná, mintha kötelező volna a falak lebontása.  De legalábbis tanácsos. Mindegy, miféle „belső falról” is legyen szó. Mintha bizony minden fal csak arra volna jó, hogy elválasszon, kirekesszen, vagy éppen bezárjon.  Csupa negatív asszociáció.