Egyházkerületi Pasztorációs Intézet

„Uram, nincs emberem…” (Jn. 5:7) A betesdai beteg jól ismert szavai ezek. Sokszor olvastuk és bizonyára elgondolkodtunk már rajta jónéhányszor.  És elég gyakran szoktuk idézni is, olykor viccelődve, de a mosoly félúton arcunkra fagy, mert sokszor valóban így érezzük mindennél valóságosabban: nincs emberünk. Nem azért, mert ne nyitná ránk senki az ajtót. De talán nem ismeretlen az érzés: embertömegben is lehet magányosnak lenni. A betesdai beteg körül is sok-sok ember volt. 

Tulajdonképp – ha emberi szemmel nézzük az életünket – szinte minden napra jut(hatna) legalább  egy alapos okunk arra, hogy föl se keljünk reggel az ágyunkból. Mindig volna valami, ami agyonnyom, megbénít, halálra rémít, elbizonytalanít, megfélemlít.

Pünkösd előtt - sóvárgás titkos mélye. Pünkösd előtt - ígéretek zenéje. Pünkösd előtt - esedezés, esengés. Pünkösd előtt - halk hajnali derengés. Pünkösd előtt - szent vágyak mozdulása. Pünkösd előtt - koldusszív tárulása. Csendesen várni - várni, hinni, kérni! Aztán - boldog pünkösd utánba érni! S pünkösd után - szent égi erőt-vetten, pünkösd után - Lélekkel telítetten. pünkösd után - bátor tanúvá lenni, pünkösd után - régit kárnak ítélni. Krisztusnak élni és másoknak élni, minden mennyei kincset elfogadni, és pünkösd után - adni, adni, adni!

Egy ember nagyon kiabált. (Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú, Sikerült neki minden, Csak az élete nem.) Ezt kiabálta, sokszor, egymásután: „Hol van az Isten? Még sohasem láttam az Istent, Ki látta?” Mit tehettem szegénnyel? Szépen odamentem és megsimogattam az arcát. Sírt. …  

Egyik kedves barátom mondta egyszer: „Olyan vagyok, mint Pál. Tudok szűkölködni  és tudok bővölködni is.” Aztán nevetve hozzátette: „Bővölködni  kicsit jobban szeretek.”

Közhelyesen hangzó cím. Szándékosan az. Azt jelzi, hogy a böjti időszak, illetve maga a böjt – még a magukat keresztyénnek való emberek számára is – olykor ilyen közhelyessé, elcsépeltté, semmitmondóvá váló fogalom. Elméletben persze mindannyian tudjuk, mire készülünk – hangolódunk – de a lényeg néha eltűnik a szemünk elől. Ezzel együtt nem lehetetlen, hogy (újra) tartalommal teljen meg számunkra ez az időszak. Hogy valóban HANGolódjunk.  

A falakat lebontják, ugye?  – hangozhatna a kérdés, és ha ezt hallanánk, az valószínűleg azt sugallaná, mintha kötelező volna a falak lebontása.  De legalábbis tanácsos. Mindegy, miféle „belső falról” is legyen szó. Mintha bizony minden fal csak arra volna jó, hogy elválasszon, kirekesszen, vagy éppen bezárjon.  Csupa negatív asszociáció.

Örök várakozásban… - igen, keresztyén emberként ebben élünk.

„Ábrándozás az élet megrontója, ...” – írta egykor Vörösmarty.  De mi is az ábrándozás? Én azt mondom, hogy az álmodásnak a mozdulatlan, folyamatos, passzív formája.  Ami nem sarkall tettekre, ami nem ad motivációt, nem vezet célokhoz.

'Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc esztendőtől fogva való betegségben fekszik vala.'