Zarándok vagyok, nem turista!
Mi a különbség? Kívülről nézve nem sok, talán semmi. Hiszen mindkettő úton jár, közben élményeket, tapasztalatokat szerez. Fel a hegyre, le a völgybe. Egyedül vagy társakkal. Közben találkozik olyan emberekkel, akikkel egy darabig közös az útja, de olyanokkal is, akik szemben haladnak. A turista és a zarándok is nekivág az ismeretlennek, feladja a megszokott kényelmet, és megérkezik a kitűzött célhoz. Ugyanazt az utat járják? Azt gondolom, hogy nem.
A turista vendég. Csodálja a tájat, a várakat, falvakat, beszívja a friss levegőt, és arra gondol, micsoda pompás „rekreációban” van része. A vár, a forrás, a patak számára „turisztikai desztináció”, díszlet a kikapcsolódáshoz. Élete egészéhez azonban nincs sok köze. Mikor hazamegy, elmeséli az élményeit, büszke a megtett távra, és arra gondol, hogy feltöltekezett, erőt merített a hétköznapokhoz. A turista kívülállóként csodálja a tájat, vendég a természetben.
A zarándok otthon van, mert Isten teremtett világának gazdagságát látja a természet csodáiban is. Ugyanúgy lenyűgözi a látvány, de más következtetésre jut. A turistajelzések nem egyszerűen a kitűzött célhoz vezetik el, hanem emlékeztetik Isten gondoskodására, megelőző szeretetére. A zarándok a gondviselésre bízza magát. Ez nem is olyan könnyű az önmagát minél jobban bebiztosítani igyekvő posztmodern ember számára. A zarándoklathoz bátorság kell. Mivel a zarándok Istent keresi a természetben, ezért önmagát is megtalálhatja. Ehhez azonban le kell lassulni, fel kell adni azt a pörgést, amiről sokan azt hirdetik, hogy csak így lehet élni. Az erdők, mezők, rétek csendje más tempót diktál. Egy középkori templomromban, melynek csak falai állnak, vagy egy erdei tisztáson másképpen szól a dicséret, más hangsúlyt kap a 62. zsoltár metaforája Istenről, az erős várról. Mi azt szeretjük látni benne, hogy a váron belül védettséget élvez az ember, biztonságban van, de arról gyakran megfeledkezünk, hogy a várhoz el is kell jutni. Legtöbbször hosszú kaptató vezet oda. Erőfeszítésekbe kerül bejutni a falakon belülre. Az alföldi ember könnyen megfeledkezik erről, mert nincs tapasztalata a hegymászásban. Pedig a várak nem véletlenül épültek hegytetőre.
Példaképünk a csiga!Ez volt a Józsai gyülekezet zempléni zarándoklatának jelmondata. Nem a búgócsiga, amely állandóan önmaga körül forog szédítő gyorsasággal. Nem a búgócsiga, amely csak önmagával van elfoglalva, és amikor megáll a pörgés, elveszíti az egyensúlyát, és eldől. A mi példaképünk az éti csiga. Aki nem akar versenyezni a nyúllal, nem hiszi magát oroszlánnak, eszébe sem jut, hogy jó lenne elszakadni a földtől. Saját tempójában halad, a saját útját járva. Az éti csigát Isten teremtette, a búgócsigát az ember hozta létre. A világ, amely körülvesz bennünket egyre több ember által megálmodott és megteremtett mesterséges csodát tartalmaz. Ezek a csodák könnyen elhomályosíthatják látásunkat, elterelhetik figyelmünket Isten teremtett világának nagyszerűségéről. A tűző napon, nehéz és egyre nehezebbnek tűnő hátizsákok terhe alatt az izzadsággal együtt sok méreganyag távozik a szervezetből. Indulat, gőg, önelégültség. Azon is elgondolkodhatunk, mi az, amire valóban szükségünk van az úton, és mit hordozunk feleslegesen magunkkal. Mitől lenne jó megszabadulni, és milyen nehéz elengedni szükségtelennek ítélt dolgainkat.
Ilyen és ezekhez hasonló felismerések fogalmazódtak meg a Debrecen-Józsai Gyülekezet zempléni zarándoklatán. Huszonegyen vágtunk neki a négy napos kalandnak 2014. augusztus 9-én. A négy nap alatt több mint 60 kilométert tettünk meg Füzértől Sárospatakig. A legfiatalabb résztvevő 19, a legidősebb 65 éves volt. Huszonegy ember indult el, és egy közösség érkezett haza. Néhány nap alatt azt is megértettük, hogy zarándok nemcsak néhány napra lehet belőlünk, életstílussá is válhat a zarándoklat. Ha megvan bennünk a bátorság feladni a megszokottat, a magunk teremtette világ kényelmét, és ráhagyatkozunk Isten vezetésére. Vállalva a hőséget, a vihart, az extrém helyzetek lehetőségét is. A zarándoklat alázatra tanít. Arra, hogy a saját terhét mindenkinek magának kell hordoznia, de ha belelát a másik zsákjába, akkor a saját terhek könnyebbnek tűnnek. Azt is megtapasztaltuk, mit jelent megszabadulni a terhektől, és azt is, mit jelent megosztani azokat. A közteherviseléshez bizalom és jóindulat kell. Ez általánosan érvényes szabály. Református zarándoklat? Ki hallott már ilyet? Gacsályi Zsolt, a Debrecen-Józsa Gyülekezet lelkipásztora mindenképpen. Ő álmodta és szervezte meg az utat, ő volt a csoport lelki vezetője. Vállalva a járatlan út kockázatát. Megérte.
Hodossi Sándor