Fekete Károly: Válaszút előtt

Válaszút előtt címet adtam ennek a gondolatsornak, mert a Covid 19 járvány óta eltelt időben olyan folyamatok és jelenségek indultak el a közegyház életében, amelyek arra késztetnek, hogy levonjam azokat a teológiai tanulságokat, amelyeket egy felelős egyházi vezetőnek meg kell tennie. Befelé szólok és építő szándékkal. Először a helyzetünkről, majd az igei vezetésből származó teendőinkről kívánok szólni.

A helyzetünkről pásztori lelkülettel és pásztori felelősséggel

Az egymásra torlódó különböző válságok között, rövid idő alatt nagy megrázkódtatásokat éltünk át. Ez a jelszerűség váratlanul tört ránk. A világi vezetők mélybe zuhanása az ehhez vezető úttal és ebben résztvevő szereplőkkel együtt figyelmeztető jelek, megállító táblák a számunkra.  

Már az 1989-es változások után hamar megérkezett a közegyházba is a politikai hatalomgyakorlás lelkülete, módszere, intézkedési- és gondolkodásmódja.

Régóta rajtunk van az a nyomorúság, hogy a nyilvánvaló társadalmi és egyházi bajok és bűnök esetén sem nevezzük néven a dolgokat. Nincs szókimondás, nincs következmény, hanem marad a magunk közötti pusmogó némaság, a közönyös beletörődés, egyre ritkábbak lettek és halkabbak a kritikus hangok az egyházunkban. 

Az Isten élő és ható igéje azonban megítéli a szív gondolatait és szándékait.

(Zsid 4,12-13) Hitem szerint az Ige Ura álljt parancsolt, és szembesítésre hív. Azt várja, hogy mi, az egyház ebben a helyzetben ne tereljünk, ne mással foglalkozzunk, hanem azzal, hogy végre megszólaljunk, változzunk és változtassunk.

Mi reformátusok, régóta nem kerültünk olyan súllyal és olyan mennyiségben a társadalmi közbeszéd negatív megítélése alá, mint ahogyan az elmúlt években. Még olvasni is keserves a Rómaiakhoz írt levél szavait: „miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között”. (Róm 2,24) Ebben a legsúlyosabb szó a „miattunk”, amely azt jelzi, hogy újra és újra okot adunk az Isten és népe szidalmazására. Sajnos Isten számára sokszor nem vagyunk jó reklám.

Egy egyházvezető rossz döntése miatt belekerültünk az ún. kegyelmi ügybe. Felismerve, hogy jelt adott az Isten, az Ige Ura, mint a Tiszántúli Egyházkerület püspöke megszólaltam 2024 februárjában, mint ahogy rajtam kívül mások is felemelték a szavukat, hogy jelezzük: nekünk és egyháztagjainknak semmi közünk nem volt.

A kegyelmi ügy botrányától nem tudtunk elhatárolódni, és ennek a közegyházi gyengeségünknek nagy ára lett, mert elmaradt a feltisztulást elindító katarzis, ami módot adott volna a korábbról felgyülemlett egyéb bajaink öncenzúra nélküli, büntető intézkedéstől és hatalmi megtorlástól nem félő kibeszélésére.

Az egyéni felelősség szétterült, és a kegyelmi ügy után az egész egyházunk botránkozás tárgyává lett és hitelességi válságba sodródott. Ma is kiállok azok mellett az egyháztagjaink mellett, akik ennek az amnesztia-esetnek a hibás megítéléséről egyáltalán nem tehetnek és nincs hozzá közük.

A kényelmetlen hallgatás máig tartó időszaka ellenére, az Élő Ige Éve felszínre hozta annak tehertételét, hogy hat évvel ezelőtt számításból, a politikai bennfentességtől előnyöket remélve, elmaradt annak az átbeszélése: mivel is jár, ha egy politikust választ egy egyházkerület a püspökévé. Meg is kaptuk a megbélyegzést, hogy a politika mélyen bekerült a református egyházba. Fáj, de nem tudom visszautasítani, mert még nagyobb baj is történt: a keresztyénség védelme, megmentése politikai feladattá lett, és mi elfogadtuk, asszisztáltunk hozzá, hogy a kormány próbálja védeni az egyház érdekeit és közben a politikai beszédekben keresztyén fogalmaink értékelődtek le, és teológiai tételeink némelyike torzult el. Pedig ma sincs másként hiteles keresztyénség, csak ha Istent ismerjük el magunk és világunk felett kizárólagos Úrnak.

A politikai hatalomgyakorlásból ellesett minták és módszerek egyházi közéletünk működésére is hatással lettek, és református önazonosságunk elemeit is kikezdték:

- Gyengült az Ige tekintélyébe és annak hatalmába vetett bizalmunk, ezért Isten álljt parancsol a nem tisztán őreá hagyatkozásnak, az egyháziasságot átszínező politikai várakozásoknak és az emberi kegyekbe kapaszkodásnak.

Szembesülnünk kell azzal, hogy mekkora veszély és milyen mértékben árt az élő Isten megrabolhatatlan tekintélyének, ha az egyházépítés és a társadalmi tényezőnek lenni akarásunk átpolitizálható és beárazható. Az egyház hajóját nem köthetjük idegen horgonyokhoz, sem a politikához, sem a gazdagsághoz, sem a kultúrához, hiszen az egyház egyetlen ura Jézus Krisztus.

Amikor a közéleti és a politikai szereplők keresztyéndemokráciát emlegettek, akkor megfeledkeztek arról, hogy egy szabad demokratikus jogállam nem járhat teokratikus utat, mert a hatalom erejével nem biztosítható a keresztyén értékek érvényesülését, hiszen azzal a szabadságot korlátozná. Meg is jelent a redukált keresztyénség kísértése, amiből hiányzik a Krisztus lelkületét megélő közéletiség, és marad egy csökkentett, leegyszerűsített, közhelyes megvalósítás. Valamint érzékeltük a szelektív keresztyénség kísértését is, amely önkényesen válogat a keresztyén értékek tárházából és a bibliai igék kiragadott részleteit saját érdekei szerint használja. Így értékelődtek le keresztyén fogalmaink egyes politikai beszédekben.

- Az egyházunkra jellemző testületi vezetés jórendje is torzult. Miközben a református egyház nem hierarchikus szolgálatközösség, és egyik tagja nem uralkodhat a másikon, mégis belopakodott közénk az érdekközpontú, gőgös hatalomgyakorlás. Tapasztaltam, hogy vannak, akik a testületek tagjait méltatlan eszközökkel befolyásolják saját döntésük meghozatalában. Választott testületeink tagjainak nem az összezáró frakciófegyelem mintájára, hanem Isten előtti felelősséggel kellene dönteni és szavazataikat is lelkiismeretük szerint kellene leadniuk. Az egyház ügyeinek rendezésében fontosabb a Szentlélektől irányított felelős vélemény, mint a külső elvárások teljesítése. Ebből következik, hogy az egyház nem állhat emberi „vágyaknak, szándékoknak és terveknek” a szolgálatába. A gyülekezetek irányításában nem lehet helye sem a lelkészi, sem a presbiteri hatalmi arroganciának, az autokrata egyházi vezetői stílusnak. Megjelent a trollkodás és az obstrukció üzemmódja is, ami aláássa a testületi vezetést és békételen légkört teremt. Egyházunk rendje szerint ez illegitim!

- Egy további zavaró jelenség közöttünk, hogy megbillent az erkölcsi értékítéletünk. A szekularizáció már nem körülöttünk, hanem bennünk fejti ki hatásait. A botlások feletti szemet hunyás, a tettek súlyának enyhítése szinte elvárássá vált a félreértett szeretet jegyében. Minél nagyobb a felelősség, annál erősebben támadja a kísértő az embert, és annál súlyosabb a botlás következménye. Ilyenkor mindig a másikra vonatkozik a lelkipásztori eskü kitétele: „ha emberi gyengeségből vétenék, akkor az egyházi fenyítéket alázattal felveszem.”

- A felelősség alóli kibújás fájdalmas következménye, hogy az elmúlt években labilis lett az egyházi jogbiztonság. Vannak, akik a háttérből befolyásolni próbálják a bírósági folyamatokat és a bírósági folyamatban résztvevők közül akadnak, akik hajlandók is erre. Ez aláássa az egyházfegyelem gyakorlását és az eljáró tanácsok tisztaságát és függetlenségét. Kálvin szerint viszont mindazok, akik vagy az egyházfegyelem megsemmisítését kívánják, vagy visszaállítását gátolják, az egyház végső szétzüllését mozdítják elő.[1]

Igei vezetés

Az elmúlt hetek sodró eseményei másként tették hangsúlyossá számomra az Imádság Évének vezérigéjét, mint hetekkel ezelőtt: „Csendesedjetek el és lássátok meg, hogy én vagyok az Isten…” (Zsolt 46,11) Hagyjátok abba az eddigieket, elég volt ebből, lássátok be, hogy meg kell változzon az észjárásotok és a hozzáállásotok! Istenhez. Egyházi vezetőként engem nem az események politikai olvasatai, a szavazati arányok megmagyarázása, a bűnbakok kipécézése izgat, hanem az, hogy újabb jelet kaptunk az egyházi számvetésre és a szembenézésre, az alapvető egyházi küldetésünk hűségesebb teljesítésére.

Az Istenre találás csendje, a Hozzá való visszatérés generál pauzája, ahol rájövök, hogy ahogyan jelenleg élek, az nem egészen az Isten szerinti élet, ezért az Istennel töltött elcsendesedés nagy belső átalakulásra, és érzékelhető külső változtatásra hív.

Nemzetünk, egyházunk és a magunk életének Isten előtti felmérése alázatos történelemszemléletre késztet bennünket. A sodró erejű események sokféle félelmet, aggódást, bizonytalanságot eredményeztek bennem is, de az Istennel töltött magamba szállás akusztikájában másként hallom a mindannyiunkban ott zakatoló kérdéseket: Mit hoz ránk a holnap? Kire számíthatunk? Kitől várhatunk támogatást, hiszen különböző vállalt feladataink vannak, intézményeket működtetünk és sokféle szükséget érzünk?

Ezek a kérdéseim juttatták eszembe, hogy miért is lettem lelkipásztor?; Milyen váltásokat éltem meg és mi mindent láttam lelkész-felmenőim életében? Ők az Ige hirdetéséért éltek bármelyik politikai hatalom idejében. Tudtak magasabbra nézni, és előrébb láttak. A fontossági sorrendben nem volt kétségük, és nekem is ehhez kell visszatalálnom: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,33)

Mindig elvétem a prioritást, amikor a részek, az életmorzsák felől, és emberi eszközeimmel szeretnék a ráadáshoz hozzájutni: minél hamarabb, minél rövidebb úton és minél többet. Minden arról beszél körülöttünk, hogy a birtoklásvágy sok körös válságot okoz, félelmet, aggódást és kicsinyhitűséget szül.

A javak istenítéséből mára a javak diktatúrája lett. Jókora eltávolodás ez az Isten országától és igazságától. Az ember a növekedésbűvölet rabszolgája lett, mintha a növekedés vezetne el a földi mennyországhoz. Tévhit, hogy a fejlődés mentheti meg a világot. A fejlődés hajszolására rámegy az életünk. Elfelejtett fogalmaknak kell újra előtérbe kerülni, mint önkorlátozás, mértékletesség, megelégedettség, megbékélés, nem haszon érdekeltségű feladatvállalás, lemondás. A belső, lelki-szellemi növekedésre lenne nagy szükségünk, hogy emberebb emberek legyünk. Isten keres bennünket, hogy változzon meg az észjárásunk: engedjünk a birtoklásvágyból és keressük inkább az Isten országát!

Mozgásteret óhajtunk, pedig a mozgástér kellős közepén vagyunk, mélyre eresztett gyökerekkel! Ne kicsinyeljük le, amink van!

Aggódunk a köznevelési intézményeinkért? Pedig az oktatás-nevelés református örökségünk kitörölhetetlen része, ötszázéves éves tapasztalattal. Mennyi államforma-változás és pedagógiai felfogás volt már?! Hány iskolai struktúra- és tananyagváltás jött már?! Volt sok támogatási forma és voltak támogatás-mentes időszakok; államosítást és újraindítást is láttunk bőven, mégis a seminarium ecclesiae, „az egyház veteményes kertje” megmaradt, nem pusztult ki máig sem, sőt... Ez az örökség bátorít és szabaddá tesz az aggodalmaskodástól. Mi bizonyítottunk már a felzárkóztatásban, a tehetséggondozásban, az internátusi nevelésben, a család-misszióban, a keresztyén roma szakkollégiumi munkában, a tanodák felállításában és a gyermekvédelemben is. A diákönkormányzatiság a 16. szd-i wittenbergi coetustól érték, a diákbarát iskola és az életre nevelő pedagógiai munka is a sajátunk. Elvárjuk, hogy ezt mások is tiszteletben tartsák! Álljunk az élére annak, hogy élhető iskoláink legyenek. „Templom és iskola” – nem csak költői kép, nosztalgia, múltidő, hanem ez a jövő! (vö. HK 103)

Aggódunk a szociális-diakóniai szolgálataink miatt? Miért is? A szeretetszolgálat az egyház ősi feladata. Mi tudjuk, hogy a diakóniai szolgálat több, mint a szociális ellátás, mert a minőségét nem csak az ellátottak fizikai szükségeinek a kielégítése adja, hanem a Krisztustól kapott szeretettel végzett és hittel folytatott szolgálat, amely az ember lelki szükségeit is táplálja. A szociálisan rászorultak tömegét látva, megkerülhetetlenül szükség van ránk, és szolgálatainkra. Nyugodt ellátást adó mindennapjainkból mutassunk meg sokkal többet ebből a valóságból, és tegyük transzparenssé tudatosabban ennek a gyönyörű szolgálatnak az értékességét! Minden munkatársunk megérdemli a megbecsülést!

Aggódunk az egyházfinanszírozásért? Egy jogállamban törvényi és szerződéses alapon megvannak a garanciáink. Ha a pályázataink nyernek – megvalósíthatjuk. Ha állami feladatot vállalunk át, az egyenlő bánásmód alapján, arra is meg kell kapnunk az adott feladat normatíváját.  

Én jobban tartok attól, hogy kevés időnk maradt arra, hogy együtt készüljünk fel azokra az éles hitvallási helyzetekre, amikor sarkalatos dogmatikai és etikai kérdésekben kell megvívni a ránk leselkedő kultúrharcot. Ne várjuk meg, hogy felkészületlenül érjenek bennünket mindezek. Nekünk meg kell tudni szólalnunk a magunk egyházi-teológiai beszédmódján lelkigondozói felelősséggel és vállalva Isten Kijelentésének igazságát. Az Isten embere nem lehet sem néma, sem embertelen a kultúrharc frontvonalában.  

Adjunk teret, ismeretterjesztő anyagokat és felkészítő alkalmakat arra, hogy tanuljunk kisebb-nagyobb csoportokban és különböző korosztályokban a hitünkről, hogy az meggyőződéssé váljon. Higgyétek el, a bibliai idézetek, a teológiai definíciók elmondása kevés. Kifejtés, érvelés, vitakészség, lelkigondozói felkészültség, lelki állóképesség és a bibliai igazságban való szilárdság szükséges a helytállásunkhoz.  Ehhez nekünk belül is meg kell vitatni a Szentírás tanítását a szexuáletikai témákról, az élet kezdetéről és végéről, a keresztyén házasság páratlanságáról szóló tanítást. A visszatanítást máris és széles körben el kell kezdenünk, mert el vagyunk késve! Ha mi akarjuk, akkor ki akadályozhatja ezt meg?! Erősítenünk kell egymást a hitvédelem terén!

Az Isten szándéka az, hogy gyülekezeteink megtartó közösségekké legyenek. Nekünk elsőrenden keresztyén feladatunkat kell betöltenünk, de keresztyén gondolkodásunk nem indulhat ki a politikai működés logikájából. Hinnünk kell abban, hogy az egyházi alaptevékenységek végzésében erő van. „Szabadok vagyunk szabadon tartani a teret Isten országa eljövetelére. „Nem akarunk, de nem is szabad a politikával mindenáron lépést tartanunk, sem utánfutókként, sem pedig forradalmi előfutárokként.”  Az egyháznak éppen a világban való küldetése és felelősségvállalása érdekében kell távolságot tartania a világtól.[2]

Megcsappant református hitelességünk helyreállításának kulcsa a hiteles gyülekezeti és intézményi lelkipásztori szolgálat. Istenkísértő hősködők helyett hitvallókra van szüksége a mi Urunknak. Hinnünk kell abban, hogy Istennek hosszútávon van ránk szüksége, hiszen az életmegoldás Nála van. Vigyázzunk arra, hogy el ne veszítsük az érzékenységünket Isten Lelkének érintése iránt!

Nem csak válaszút előtt, hanem választások előtt is állunk.

A választások nem most vannak. Még hivatalos jelöltek sincsenek. Majd a jelöltállító közgyűlések után lesznek jelöltek. Addig is kívánatos a nyílt párbeszéd, és a közösségi-gyülekezeti érdekeket előtérbe helyezve keresni a megfelelő jelölteket.

Újra számba kell vennünk az egyházmegyék lelki életét, az anyagi erőforrások biztosítását, az intézményfenntartás kérdéskörét, és az adott egyházmegye stratégiai terveit, aminek a véghezvitelére kell megtalálni a legmegfelelőbb vezetőt.

Egyházunk védelme miatt kell nyíltan együtt gondolkodnunk, hogy a választáskor gyülekezeteink presbitériumai felelősen, és befolyásolástól mentesen, ráhatások nélkül és önállóan merjenek dönteni.

Mi semmiképpen sem haladhatunk tovább a reformált egyházból egy formális egyházba vezető úton! A választás alkalmával nem egyszerűen nevekről döntünk, hanem válaszúthoz érkeztünk: az egyházirányítás módjáról és irányáról fogunk dönteni.

Az Ige belső iránytűjére figyelve, hogy a még rendelkezésünkre álló alkalmas időt el ne szalasszuk, párbeszédre hívom a jelenlévőket és gyülekezeteink közösségeit a Református Holnapért!

Több az egyház, mint aminek látszik – és mint amivé mi tettük
Mélyreható önvizsgálatot, az egyház és a politika viszonyának újragondolását és a valódi zsinat-presbiteri elvekhez való visszatérést sürgették a Református Holnap beszélgetéssorozat május 15-i alkalmán a debreceni Nagytemplomban, amely a Magyarországi Református Egyház jelenlegi kríziseivel és a megújulás lehetséges útjaival foglalkozott. Steinbach József, az MRE Zsinatának lelkészi elnöke, Fazakas Gergely tiszántúli presbiteri főjegyző és Fekete Károly tiszántúli püspök előadásai egyaránt a szembenézés, a bűnbánat és a Szentlélekre hagyatkozó, krisztusi vezetés fontosságát hangsúlyozták.

Fazakas Gergely: A gyülekezeti tagok felelőssége és szabadsága egyházunkban
Hogyan választható szét a lelkipásztori és a gazdasági-intézményvezetői feladatkör, és miként építhető a református identitás politikai helyett ismét hitbéli alapokra? A Magyarországi Református Egyház jelenlegi válságára és a megújulás lehetőségeire keresve a választ, a május 15-én a debreceni Nagytemplomban megrendezett „Református Holnap” beszélgetéssorozat idei első alkalmán Dr. Fazakas Gergely presbiteri főjegyző, egyetemi docens a világiak és a lelkészek közös felelősségvállalását értelmezte újra előadásában. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük előadásának szövegét.

[1] Kálvin: Institutio, 1559. IV. 12.1.

[2] Georg Pichtet idézi Vályi Nagy Ervin: Minden idők peremén, (Vallás a teológiában – vallás a közéletben című írás), EPMSZ, 1993. 217.