Fazakas Gergely: A gyülekezeti tagok felelőssége és szabadsága egyházunkban

„Attól, hogy az emberek részt vesznek egy istentiszteleten, úgy vélik, hogy tudják, miként kell irányítani a gyülekezetet. És sokan nem is haboznak tudatni ezt a lelkészükkel.” Brandon Kelley, az egyesült államokbeli protestáns First Church of Christ lelkipásztora osztotta meg 2021-ben a gyülekezetvezetők gyakori tapasztalatát.² S valóban, egy jelentős, ezer lelkészre kiterjedő 2022-es amerikai kutatás szerint a lelkipásztorok egyik legnagyobb kihívása a templomba járók irreálisnak tűnő elvárásaival szembesülni. A válaszadók mintegy harmada nevezte meg ezt mint számára jelentős problémát.³

Az amerikai protestánsokéval azonos léptékű és célú hazai vizsgálat hiányában nem tudjuk összevetni, hogy a mi lelkészeinknek milyen mértékben okoznak nehézséget a gyülekezeti tagok bíráló megjegyzései, túlzónak tartható elvárásai, de úgy tűnik, vannak hasonló magyarországi tapasztalatok. Időnként szoktunk is beszélgetni e kérdésről, még ha egyelőre talán nem elegendő nyilvánosságot adva a dialógusnak. Alkalmanként arról is esik szó, hogy mi, presbiterek, gyülekezeti tagok több esetben azért várunk el túl sokat a lelkészektől, mert ezzel áthárítjuk a felelősséget számos olyan területen, amelyek felvállalására nekünk is volna szabadságunk. Mások szerint viszont azért nem végzünk el bizonyos szolgálatokat, mert a lelkipásztor állítólag nem akarja kiengedni azokat a kezéből.

E sokrétű kérdéskör néhány szempontját érdemes a ritkán előforduló eddigi hazai rendszerezések közül például azzal összevetni, amikor Kósa László professzor, etnográfus és történész a 2000-es évek elején előadásokban, majd közzétett írásokban töprengett egyházunk világi tagjainak, azon belül elsősorban az értelmiségnek akkori, illetve várható szerepén. Bár nem felmérések nyomán, hanem tapasztalatokra, beszélgetésekre alapozva, de a következő, némiképp provokatív mondatot fogalmazta meg negyedszázada Az értelmiség jövője az egyházban című írásában. Idézem: a világiak számára „sok feszültséggel jár, sok konfliktus forrása” lehet, „ha partnert, azaz egyenrangú, együttműködő társat keres[nek] az egyházon belül”. Kósa amellett érvelt, hogy a büszkén emlegetett református paritás eszménye az egyháziak és világiak között „eredeti értelmében nem működik”. Ugyanis, állította, egyenlőtlen „a felelősség megoszlása”, különösen az „anyagi felelősség” tekintetében. A paritás – idézem – „a mai gyakorlatban nem mindig őszinte, és visszaélésre is alkalmas helyzetet tart fönn”. „Az értelmiség és a lelkipásztor legnagyobb konfliktusa, hogy a lelkész mindenben elvárja: a világi fél fogadja el, amit ő szeretne végbe vinni. A világi értelmiség, amennyiben az egyházban is vállalja az értelmiségi létet, ezekben a helyzetekben joggal érezheti csorbulni mind hivatása önazonosságát, mind szakmai illetékességét. És ez sokakat visszatart az egyházon belüli szerepvállalástól. [...] A hivatal és a tisztség önmagában még nem tesz bölccsé, mint azt sok példa tanúsítja. A lelkészi vezetők tehát ne követeljék, hogy minden ötletüket, […] utasításukat a világi értelmiség fenntartás nélkül megvalósítsa […]” – mondta Kósa 2000-ben.⁴

Miként akkor nem volt, talán nem is lehetett kvantitatív alapú elemzés e konfliktusról, úgy ma sem tudunk effajta felmérésről. De azzal kapcsolatban sem, hogy – ha ez egyáltalán mérhető – mennyi áldás van azon, ahogyan az utóbbi évtizedekben, de voltaképpen mindig is számos református gyülekezetben tudott és tud harmóniában együtt szolgálni a presbitérium, a tagok és a lelkipásztor. Sokak személyes tapasztalata ez korábban és újabban is: bármely egyházkerületben, függetlenül az adott település méretétől, a reformátusság szórványosabb vagy tömbszerűbb jelenlététől. Illetve az utóbbi időben többen szóltak is erről a szoros együttműködésről nagyobb és szűkebb egyházi nyilvánosság előtt. És talán szisztematikus áttekintések híján is érdemes megkísérelni a szembenézést az áldásos együttmunkálkodásokkal és az esetleges feszültségekkel. Közösen megfogalmaznunk a dilemmákat, beszélgetni ezekről presbiteri órákon, bibliakörben és más egyházi fórumokon.

Noha vitathatóak voltak Kósa László már hivatkozott megállapításai az ezredfordulón; ám mind pozitív, mind negatív értelemben⁵ olyan nagy hatású volt egyházunkban az említett tanulmánya, valamint a szintén akkoriban publikált Kilencszáz szó rólunk, reformátusokról című vitacikke,⁶ hogy negyedszázad elteltével érdemes lehet sorvezetőnek használni ezeket. Hasznos arról gondolkodni, hogy változott-e valamit a helyzet a látható egyházban, illetve manapság hogyan mérlegeljük a Kósa professzor által akkor felvetett problémákat.

Most főképpen a lelkészek és a gyülekezeti tagok, presbiterek paritásáról, közös, illetve elválasztandó felelősségéről tett megjegyzéseire gondolok. Az egykori előadásaiban, írásaiban megfogalmazott diagnózisát és a terápiára irányuló felvetéseit próbálom szembesíteni azokkal a – részben egyező, részben eltérő – véleményekkel, amelyeket az utóbbi években folytatott beszélgetésekből, presbiteri és lelkészi megszólalásokból igyekeztem gyűjtögetni. Kósa tizenkét tételéből, valamint a frissebb reflexiókból most csupán hat kérdéskör felvillantására van idő.

1.

Kósa egyik legtöbb vitát kiváltó megállapítása az volt, hogy szerinte 2000 táján jellemző volt egyházunkban a „viszálykodás, hatalmaskodás, tisztségek erkölcsileg összeférhetetlen halmozása”. Akkoriban és talán azóta is erős ellenérdekek mutatkoztak arra vonatkozóan, hogy alapos felmérések készüljenek e témában (ha egyáltalán mérhető mindez). Ám még ezek hiányában is érdemes volna számba venni, éppen egyházunk hitelessége, evangelizációnk tisztasága szempontjából, hogy gyarapodtak vagy éppen csökkentek a Kósa által leírt – idézem – „visszaélések, családi hátterű összefonódások és botránkoztató magánéleti problémák” a lelkipásztorok, egyházi tisztségviselők, presbiterek körében. Kósa szerint 2000-ben alig volt jellemző, hogy azok – idézem –, akiknek „erkölcsükön folt esik, azonnal radikálisan levonnák a következtetéseket”. Nem tudjuk, milyen számhoz viszonyítva volt ez kevesellhető, illetve szintén kérdés, hogy ma mekkora az előfordulása az efféle vétkeknek, illetve milyen arányúak a levont következtetések. Ahogyan az is, hogy miként nézünk szembe mindezzel, van-e nyilvánosságunk ilyesmiről beszélgetni.⁷

2.

Míg Kósa 2000-ben komoly problémának látta „a lelkészek anyagi helyzet[e] indokolatlan mértékű eltéréseit”, addig ennek korrekciója az utóbbi évtizedre részben megtörtént. Viszont e tételének legfontosabb eleme – „a gyülekezeti munkások” szorosabb bevonása az egyházba – többek szerint még mindig fejlesztendő terület, hiszen ma is számos „nem lelkipásztori feladat terheli a lelkészeket”. „Az önkéntes és alkalmazott munkatársak számának növelése”⁸ manapság is nyilvánvalóan azt segíthetné, hogy a lelkipásztoroknak jóval több idejük legyen az élő és igényes prédikációkra készülésre, a rendszeres közösségi imaalkalmakra, a lelkigondozásra és családlátogatásra, valamint a különféle gyülekezeti kiscsoportok megszervezésére: egy részük megtartására és a mások által vezetettek mentorálására. Többek véleménye azóta is, ma is, hogy nemcsak a gyülekezeti, hanem az egyházmegyei, kerületi, közegyházi munkamegosztás a lelkipásztori és világi tisztségviselők között épp azért fontos, hogy az ordinált személyeknek minél több lehetősége legyen a rájuk kizárólagosan bízott felelősségi területek megélésére, kibontakoztatására.

Pontosan Kósa cikkének megfogalmazása idején, 2000-ben indult egy új, hatéves presbiteri ciklus. A szerző akkori vágya most, négy választással később is érvényes lehet.

Idézem: a „világiak tisztségviselésének” legyen „jelentős súlya és felelőssége”, hiszen így válhat „az egyház valóságosan zsinat-presbiterivé”.⁹ Az utóbbi időben többekkel beszéltem, akik kisebb vagy nagyobb településeken azóta is presbiteri vagy lelkészi tisztséget viselnek, hogy számukra e tekintetben érzékelhetően pozitív változások történtek az elmúlt 25 évben: nemcsak a gyülekezetekben, hanem az egyházvezetés más szintjein is.

Viszont a Kósa által akkor kifogásolt „valóságos” munkamegosztás néhányak tapasztalata alapján részben még mindig hiányzik egyházunkból. Noha bizonyos gyülekezetekben, illetve az egyházmegyékben, kerületekben és zsinati szinten történtek elmozdulások az egymás szolgálatát kölcsönösen kiegészítő irányban, ám több világi tisztségviselő állítása szerint az utóbbi években is erős frusztrációt okozott, hogy bizonyos döntéshozatali mechanizmusokban ténylegesen csupán lelkészek vesznek részt. Vagy, legalábbis, formálisnak érzik a bevonást egyes presbiteri képviselők.

Noha jelenleg talán távolinak tűnik (anyagi szempontból, a humánerőforrást tekintve, mentalitásbeli okok, illetve intézményes hagyományaink miatt), ám néhány, inkább nagyvárosi presbiter és lelkész véleménye szerint megfontolandó lehetne próbaképpen egy olyan radikális megoldás is az egyházban, amely élesen elválasztja a feladatköröket. Különösen amiatt, mert a 2000-eshez képest, jól tudjuk, mostanra jelentősebb munkáltatóvá és komolyabb mértékű vagyon gazdájává vált a református egyház: a gyülekezetek egy része, illetve más szinteken is. Egy ilyen, nemzetközi protestáns példákból ötleteket merítő modell szerint – amilyennel akkor Kósa László, később Bogárdi Szabó István, Szabó Imre és mások is foglalkoztak¹⁰ – a lelkész, az esperes, a püspök a rábízott közösségnek kizárólagosan a spirituális irányítója lehetne. És kizárólag a világi, hozzáértő vezetők felelnének az intézményi, a vagyoni és a (nem lelkészi) munkavállalói oldalért. Noha a 2000-es évekhez képest többek tapasztalata alapján ebben is történt előrelépés egyházunkban, e modell szerint a jelenlegi állapothoz képest is nagyobb mértékben lennének bevonandók megfelelő végzettségű és tapasztalatú felelősök: részint fizetett munkavállalókként, részint szolgáló önkéntesekként – de mind valós felelősséggel, valós megbecsültséggel.

Az ugyanis sokak (bár korántsem mindenkinek a) véleménye ma is, hogy a hivatali feladatok, az intézményirányítói, vagyongazdálkodói, pályázatmenedzselési felelősség és döntések, illetve a politikai jellegű kapcsolattartás komolyan terheli a lelkészeket (legyenek kiválóan hozzáértők vagy éppen az adott kompetenciák természetes hiányában). Érdemes figyelembe venni ehhez egy németországi, a protestánsokra irányuló kutatás eredményeit, amelynek következményeképpen     fogalmazták    meg,    hogy    különösen    időszerű és elengedhetetlen szükség ma: a lelkipásztori fókuszálás. Szászné Lázár Eszter, aki e német tapasztalatok hazai alkalmazását szorgalmazza, néhány éve úgy fogalmazott, hogy „az egyetlen feladat, hogy a lelkész a hivatás[á]hoz kapcsolódó tárgytematikát, a tartalmi ismeretet, az evangéliumot […] több csatornán keresztül (lelkigondozás, bibliakör, prédikáció) közvetítse”.¹¹ Bár Magyarországon is ésszerű ellenérv lehet többek részéről ebben a vonatkozásban az elegendő anyagi fedezet hiányának kérdése, illetve korántsem kizárólag e radikális modell tekinthető a „valóságos zsinat-presbiteri rendszer” ismérvének. Ám egy effajta átstrukturálási lehetőség a jelenlegi református egyházi működésünkhöz képest talán közelebb állhat annak eszményéhez. Indokolt volna tehát ezek alapos végiggondolása, tesztelése.

3.

Kósa László 2000-ben hiányolta a világi református értelmiség egyházon belüli szereplehetőségeit. Azt, hogy „terük és fórumuk” legyen „a független alkotáshoz és a kritika folyamatos gyakorlásához, az értelmiségi lét [e] két alaptevékenységéhez”.¹² Ha számszerűsíteni lehetett volna akkoriban, hogy mennyi effajta alkalom kínálkozott, és az eredmény összevethető volna, hogy hány ilyen adódott az utóbbi években, akkor láthatnánk, milyen irányban formálódott a református egyház helyzete ebben a vonatkozásban. Ezek hiányában aligha regisztrálhatók pontosan a módosulások. Az alkotás függetlenségének és a józan egyházkritika gyakorlásának mértéke pláne nem számszerűsíthető, és így a két és fél évtizedes változás tendenciája sem állapítható meg pontosan. Még úgy sem, hogy egy, a mai helyzettel történő esetleges összehasonlításban: lehet az percepciónk, hogy a véleményalkotási szabadság és az egyházféltő kritika nagyobb léptékű, mint korábban. Noha egyelőre komolyabb mértékben lelkipásztorok, mint világiak részéről.

4.

Kósa 2000-ben még azt írta – a megfogalmazását ez esetben is a látható egyház szempontjaira alapozva –, hogy – idézem – „aggodalommal vegyes kíváncsisággal várjuk, […] a népszámláláskor hányan vallják magukat reformátusnak. Az eddig véltnél lényegesen alacsonyabb szám mind társadalmi, mind kormányzati megítélésünket befolyásolhatja” – mondta akkor. Az azóta lezajlott két újabb cenzust és azok elemzéseit követően már láthatjuk, milyen mértékben csökkent a reformátusok száma, különösen a fiatalabb korosztályoké.

A szerző a létszámcsökkenés (csak áttételesen missziói vonatkozású) következményeként olyan szempontokat is felvetett, amelyeket, a változó körülmények ellenére, ma is figyelembe vehetünk. Ő ugyanis az identitás kérdésére helyezte a hangsúlyt. Annak detektálására, hogy bár szerinte a református „hitelveink nem avultak el, ám elavulóban van kulturális azonosságtudatunk, mert nem bővül új értékekkel”. Kósa, akinek etnográfusként, historikusként a többségi és kisebbségi reformátusság identitásának történeti, illetve kortárs szempontjai az egyik kutatási területe, arra hívta fel a figyelmet, hogy például a katolicizmussal szembeni öndefiníció vált okafogyottá. Továbbá amellett érvelt, hogy „polgári demokráciában az egyház nem lehet részese a pártpolitikának”, és „sajnálato[s], hogy a politikában szerepet vállaló lelkészek nemegyszer vegyítik a két hivatást”. E kulturálisan-politikailag identitifikáló elemek helyett a „református önazonosság” megújítását szorgalmazta.¹³

E kérdéskör is dialógust kíván, hiszen a tapasztalatok szerint korántsem minden lelkész, presbiter vagy gyülekezeti tag szerint van romboló hatása egyházunkra, közösségeinkre ezeknek az elemeknek. Többen viszont arról beszéltek az utóbbi években, hogy – különösen világi hitvallóként – munkahelyi vagy ismerősi körben tett bizonyságtételek alkalmával ütköznek ellenállásba. Egyrészt van olyan vélemény, hogy a bizonyságtévő felekezeti hovatartozása (nem feltétlenül csak a református) komolyabb gátat jelenthet, mint a keresztyén lét általánosabb felvállalása. Másrészt az volt többek tapasztalata, hogy a baráti, munkahelyi vagy éppen egyetemista körökben elkezdett missziói beszélgetések akadályát még inkább a református egyház (és persze más keresztyén denominációk) egyes lelkipásztorainak és világi tisztségviselőinek vélt vagy valós politikai-morális kompromittálódása jelenti.¹⁴

5.

Az elmúlt tizenhat év egyházpolitikai tapasztalata alapján már tudható, hogy abban a tekintetben nem vált be Kósa Lászlónak az első Orbán-kormány idején, 2000-ben megfogalmazott feltételezése, miszerint „az állam aligha lesz még egyszer hasonlóan méltányos”. De azt minden bizonnyal már akkor jól látta, hogy „a társadalmi funkciót ellátó” egyházi  intézmények  „támogatás[ának]”,  a  „nemzeti  érdekű”  egyházi  eseményeink

„segélyezés[ének]”, illetve a kormány által az egyházban látott „szövetséges” szerepnek komoly kockázata van. Különösen úgy – hangsúlyozta –, ha nem lesz „központosítottá” a támogatásból érkező pénzek kezelése, a lehető „legszigorúbb ellenőrzés[e]”, „a pénzügyi és számviteli fegyelem megteremtése”.¹⁵

A „politikai szövetséges” szerep rizikójával, valamint az anyagi fegyelmezettség szükségességével többen egyetértettek a reformátusságban a 2010 utáni, egyébként szintén egyháztámogató   Orbán-kormányok   idején.   Mások    viszont kevésbé      látszottak ezeket alapelvként érvényesíteni. Sajnos nem történt meg annak felmérése, hogy melyik hozzáállás milyen mértékben volt jelen, illetve hogyan változott az utóbbi két és fél évtizedben. Ám számunkra most még fogósabb kérdés, hogy mely álláspont lesz meghatározó a továbbiakban. A „politikai szövetségkeresés” újabb veszélyét többen taglalták az utóbbi hetekben, de kevesebb szó esik a másik problémáról. Arról, hogy az anyagi támogatások fegyelmezett és transzparens     elosztása     milyen     mértékű     centralizációs  formában (egyházmegyei? egyházkerületi?  zsinati?)  kell  működjék,  illetve  mikor  mit  jelent  a  gyakorlatban  a szubszidiaritás elve. Ezekről bizonyosan érdemes polémiákat folytatni, érveket ütköztetni.

6.

Kósa cikkének záró pontjában megfogalmazott provokatív felvetés („nemhogy a társadalom evangelizációja nem következett be […], hanem az egyház belső evangelizációja sem”) nyilvánvalóan nehezen volt mérhető 2000 táján, és ugyanígy ma is. Hiszen kegyességi irányzattól, habitustól, sőt a megközelítés módszertanától, nézőpontjától is függ, miképpen vélekedünk az egyházi „megújulásról”, vagy éppen ennek töredékességéről, hiányáról.¹⁶ Többen érzékeltek olyan trendeket az elmúlt bő két évtizedben, amelyek a reformálást célozták, mások pedig úgy vélték, hogy ezek akadoznak.

Ám például a teljes egyházunkra vonatkozóan meghirdetett tematikus esztendők; a kerületi, megyei, gyülekezeti kezdeményezések elegendően tágas keretet adhatnak ahhoz, hogy a valódi evangéliumhirdetéssel lehessen ezeket megtölteni. Ebben lelkészek és presbiterek, gyülekezeti tagok a tapasztalatok szerint jobbára egyetértenek. És érdemes is talán efféle közös nevezőkből kiindulni, ha a fenti kérdések és hasonlók megbeszélése történik a gyülekezetekben.

Összegzés

Kósa Lászlónak az ezredfordulón megfogalmazott gondolatmenete másokat is önvizsgálatra igyekezett sarkallni. Olyan „felelősségvállaló”, „a jövőre” irányuló, „Isten és ember előtt” „tiszta lelkiismerettel” vállalt átgondolásra biztatott, amely „szeretetből fakad”.¹⁷ Ez a gondolkodás lehet az egyház megújulásával kapcsolatos cél ma is. Ám többeket, lelkipásztorokat és presbitereket, híveket időnként talán eltántoríthat az aggodalom ettől a látásmódtól. Vagy legalábbis az efféle vélemények nyilvánosságra hozatalától, megvitatásától és gyakorlatba ültetésétől. Többen ugyanis még ma is attól a vélt vagy valós fenyegetéstől tartanak, hogy az őszinte véleményt megfogalmazót hamar ellehetetlenítő, akár karaktergyilkoló retorzió érheti az egyházi hierarchiában fölötte állók részéről. De éppen az ilyen alkalmak, mint a mai (és talán több hasonló, mint amennyi 2000 táján volt jellemző) tehetik lehetővé, hogy gondolkodjunk, párbeszédet folytassunk a látható egyház közelmúltbéli és mai működéséről. E dialógus szorgalmazása nekünk, presbitereknek, gyülekezeti tagoknak is alapvető felelősségünk és közös áldást remélő lehetőségünk.

Több az egyház, mint aminek látszik – és mint amivé mi tettük
Mélyreható önvizsgálatot, az egyház és a politika viszonyának újragondolását és a valódi zsinat-presbiteri elvekhez való visszatérést sürgették a Református Holnap beszélgetéssorozat május 15-i alkalmán a debreceni Nagytemplomban, amely a Magyarországi Református Egyház jelenlegi kríziseivel és a megújulás lehetséges útjaival foglalkozott. Steinbach József, az MRE Zsinatának lelkészi elnöke, Fazakas Gergely tiszántúli presbiteri főjegyző és Fekete Károly tiszántúli püspök előadásai egyaránt a szembenézés, a bűnbánat és a Szentlélekre hagyatkozó, krisztusi vezetés fontosságát hangsúlyozták.

Fekete Károly: Válaszút előtt
„Az egyház hajóját nem köthetjük idegen horgonyokhoz, sem a politikához, sem a gazdagsághoz, sem a kultúrához” – hangsúlyozta Fekete Károly tiszántúli püspök május 15-én a debreceni Nagytemplomban. A Református Holnap beszélgetéssorozat idei első alkalmán tartott előadásában az egyházvezető határozottan elutasította az egyházba szivárgó politikai hatalomgyakorlási mintákat és az autokrata vezetést, egyúttal a tiszta zsinat-presbiteri elvekhez való visszatérést sürgette. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Fekete Károly püspök előadásának szövegét.

Jegyzetek

¹ Az előadás 2026. május 15-én hangzott el a debreceni Nagytemplomban. Tanulmány formájú előzménye: Kora újkori református prédikátori fókuszterületek mai tanulságai. Lelkipásztorok és világiak egykor és ma, in: FAZAKAS Gergely Tamás: A párbeszéd lehetőségei. Irodalom, képzőművészet és protestáns emlékezetkultúra a reformációtól napjainkig, Budapest–Debrecen, Kálvin Kiadó – TTRE Közgyűjteményei, 2025, 150–172.

² Brandon KELLEY: A Major Moment: 3 Biggest Challenges Pastors Face Right Now (And What to Do About it), in: Rookie Preacher: Helping You Preach and Lead Better, 2021. https://www.rookiepreacher.com/challenges-pastors-face-major-moment/

³ Lásd az elemzést: Lifeway Research: The Greatest Needs of Pastors study, 2021, online elérhető: https://research.lifeway.com/greatestneeds/;                                                                                       részletesebben:                                                                              https://research.lifeway.com/wp-content/uploads/2022/05/The-Greatest-Needs-of-Pastors-Phase-2-Quantitative-Report-Release-7.pdf

⁴ KÓSA László: Az értelmiség jövője az egyházban (2000), in: Kósa László: Tartozni valahová: Cikkek, előadások a protestantizmusról és a református azonosságtudatról, Kolozsvár, Koinónia Könyvkiadó, 2009, 113–118, itt: 115–117.

⁵ A méltatlan egyházi, egyházvezetői reakciókkal szemben az írást megvédte: BOGÁRDI SZABÓ István: Az MRE elmúlt tíz évének írásos értékelései, Théma, 2001/1, 14–27. https://www.parokia.hu/v/az-mre-elmult-tiz-evenek-irasos-ertekelesei/?oldal=1

⁶ KÓSA László: Kilencszáz szó rólunk, reformátusokról (2000), in: KÓSA: Tartozni valahová, 167–171.

⁷ Uo., 167.

⁸ Uo., 168.

⁹ Uo., 169.

¹⁰ BOGÁRDI SZABÓ: Az MRE elmúlt; SZABÓ Imre, Küldetésünk aktualitásai, Református Egyház, 2001/2, 31–33.

¹¹ SZÁSZNÉ LÁZÁR Eszter Csenge: A lelkipásztori hivatás krízise – Német modellek és magyar párhuzamok, KRE-DIT, 2018/1. http://www.kre-dit.hu/tanulmanyok/szaszne-lazar-eszter-csenge-a-lelkipasztori-hivatas-krizise-nemet-modellek-es-magyar-parhuzamok/

¹² KÓSA: Kilencszáz szó, 169.

¹³ Uo., 169–170.

¹⁴ Azzal a felismeréssel, hogy szükség van őszintén és higgadtan szembenézni a helyzettel, amikor a politikai hatalom éppen felkarolja az egyházat, ám missziós szempontból nem egészen végiggondolt szerepeket szeretne kijelölni számára a társadalomban, az utóbbi években többen foglalkoztak egyházunkban, például: FAZAKAS Sándor, A reformatio vitae jegyében: Tanulmányok a reformátori teológiatörténet, egyháztan és politikai etika tárgykörében, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó – Bolyai Társaság, 2020.

¹⁵ KÓSA: Kilencszáz szó, 169.

¹⁶ Uo., 170.

¹⁷ Uo., 170–171.