„De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram! Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.” (Ézsaiás 49,14–16)

Mindannyiunkkal megtörtént már az életünk során, hogy azt éreztük, hogy senki nem tud bajunkon segíteni. De nemcsak, hogy nem tud, hanem nincsen senki, aki képes lenne segíteni, de ha lenne is, akkor ő meg nem vesz rólunk tudomást. Hány és hány embernek telnek el úgy már évek óta az adventi, karácsonyi ünnepei, hogy magányosan töltik el azokat, mert mindenki megfeledkezett róluk.

Így érezhette magát Izráel népe is a Kr. e. 6. században, a babiloni fogságban: hogy senki nem tud bajukon segíteni, senki nem lesz képes őket újra hazavezetni szülőföldjükre. Ám pont ebben a kilátástalan helyzetben üzeni azt nekik Isten, hogy én soha nem feledkeztem meg rólatok, én mindig veletek vagyok. Istennek ez a mindig velünk maradása abban csúcsosodott ki, hogy elküldte erre a földre a testté lett Igét, Jézus Krisztust, aki a golgotai kereszten megmutatta, hogy Isten nem feledkezett meg sem Izráelről, sem pedig az egész teremtett világról.

Legyen ez az adventi időszakunk is Krisztus közelében eltöltött idő. Azzal a Krisztussal töltsük el az ünnepeinket, akire várakozunk minden adventkor és aki velünk van minden napon a világ végezetéig, és aki előtt szüntelen ott vannak a falaink. De ő ezeket a falakat lerombolja, azért, hogy semmi akadály ne férkőzzön adventben közénk és közé.

Hajdu Péter

Fotónkon a Debreceni Református Egyetemi Templom látható.

...