Az adventi idő azt hirdeti, hogy Isten megbocsátó jósága mérhetetlen. Javai akkor szembeötlőek, amikor az ember két fő baja a végső szükségbe taszítja: a bűnösség és a halandóság. A bűnösség és a halandóság nagy törésvonalakat eredményeznek, mert ilyenkor felborul az élet egyensúlya és csak Isten tudja helyreállítani azt. „Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.” (Zsolt 103,3-4) Megvált a halálfélelemtől, hogy koncentrálhassunk az életre és az örökéletre. Irgalma stabil, amiben nincs szeszélyesség, és kitartó hűsége kifogyhatatlan. „Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.” (Zsolt 103,5)

Amikor az ókori palesztinai sas elfáradt, évek gyötrelme és természeti viszontagságai miatt a tollazata megritkult, kopottá vált, akkor visszahúzódott a sziklás hegyek egyik barlangjába és kivárta a tollazatváltás idejét, majd egyszerre csak vadonatúj, friss tollruhában jött elő elrejtettségéből. Felfrissült, megújult, megfiatalodott. Ezzel a képpel fejezi ki a zsoltáros a maga tapasztalatát, hogy Isten olyan az övéi számára, mint a rejtekhely, ahol megújító erő árad az övéi életébe. Aki átéli Isten hűségét, bűnbocsánatát, szeretetét és gyógyító erejét, annak megújul az élete. A szabadon szárnyalás, a korlátlan életerő és a fáradhatatlanság jelképe a sas, amely órákig képes fáradhatatlanul óriási magasságban lebegni, mert szinte a levegő hordozza. Közelébe rendbe jöhetnek az elromlott-elrontott élethelyzetek. Irgalmassága nem megalázó, lekezelő, hanem helyre illesztő, magához emelő és méltóságot adó.

 Advent idején Isten jótéteményei mind a lényünk mélyéig akarnak elérni, hogy belénk épüljenek, átformáljanak és Istent áldani tudó emberekké alakítsanak. Éljünk mi is általa és éltessünk ennek segítségével másokat is! „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,1-2) Ámen.

Fekete Károly


...