Fekete Károly: Az első kenyérszentelés
„Aki az Élet Kenyerét veszi magához, az a nagylelkű Isten vendége, annak lénye nem hullik a semmibe, annak ez a Krisztus-kapcsolat az életre támadás forrása” – fogalmazott Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke 2025. augusztus 20-án, a debreceni Nagytemplom előtti kenyéráldás alkalmával.
Püspöktársaimmal tizedszer állunk a debreceni Nagytemplom elé augusztus 20-án, hogy megáldjuk az új kenyeret. Itt állhatnánk századjára is, semmit nem érne, ha nem történt volna meg az első és legdöntőbb kenyérszentelés.
Ez az első és legdöntőbb kenyérszentelés az volt, amikor a János evangéliuma szerint Jézus kimondta magáról: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35) Jézus fontosnak tartja a földi kenyeret, de életbevágónak tartja a lélek táplálását is. Egyik sem hanyagolható el, sőt titokzatos kapcsolat van a kettő között. Az Élet Kenyere mellett minden földi kenyér csak kép és hasonlat, mert a kenyér olyan reményeket kelt bennünk, amit teljes egészében nem tud garantálni. A földi kenyér életben maradással kecsegtet, de az élet a kenyérrel együtt is véges. Jézus azonban, mint az Élet Kenyere, az öröklétre táplál.
Ez nagyobb csoda, mint a kenyérszaporítás; életbe vágóbb, mint bármely földi eledel. Érettünk Jézus kenyér-fontosságúvá vált. Az élet kenyereként Ő nem kényszerkenyér, hanem ajánlat és ajándék, odaadás és gazdagítás.
A mi kenyerünk változó minőségű, romlandó, megszáradó, megpenészedő és elfogyó. A Krisztus-kenyér mennyei minőségű: örök, elevenítő, üde és kifogyhatatlan.
Van, amikor pazarló kenyérpusztítók vagyunk, és megfeledkezünk kenyéradó Mennyei Gazdánkról.
Van, amikor kenyérkeresőkként hajtunk a nagyobb darab kenyérért, és közben elfelejtjük: az élet teljessége nem a kenyérrel adatik.
Van, amikor heves háborúval visszük kenyértörésre viszályainkat, és kegyetlenkedésekkel lelki-testi sebesülést okozva, meggyalázzuk az élet szentséges tiszteletét.
Most mégis a gondviselés folyamatosságából kapott új kenyérre nézünk, és hálát adunk, hogy nekünk tápláló Istenünk van!
A mindennapi kenyér és a Mennyei Kenyér abban közös, hogy mindkettő Isten szeretetének ajándéka. Aki az Élet Kenyerét veszi magához, az a nagylelkű Isten vendége, annak lénye nem hullik a semmibe, annak ez a Krisztus-kapcsolat az életre támadás forrása. Aki Őhozzá megy és Benne bízik, az nem szűkölködik, annak asztal terül, akár még az ellenségei szeme láttára is. (Vö. Zsolt 23.)
Isten kenyere sohasem változik! Ahol a test éhsége és a szív éhsége megtalálja a maga méltó eledelét, ott megszületik a békesség és az öröm, a nyugalom és az elégedettség.
Találjunk rá a gondviselő Atyára, aki szeretetével naponta táplál bennünket!
Vágyjunk erre az életadó Krisztusra, az elegendőre, aki a létezés birtokosa!
Árassza ránk áldását a megszentelő Lélek, hogy mi is ott legyünk a kegyelem mennyei asztalánál!
A kenyéráldás visszahallgatható itt:
Tiszántúli Református Egyházkerület
A Debreceni Virágkarnevált megelőző kenyéráldáson készült képek megtekinthetők itt:
Tiszántúli Református Egyházkerület
Fotók: Miskolczi János