„A vakokat olyan úton vezetem, amelyet nem ismertek, ismeretlen ösvényeken viszem őket. A sötétséget világossággá változtatom előttük, a göröngyös utat egyenessé. Ezeket a dolgokat véghezviszem, nem mulasztom el!” (Ézsaiás könyve 42. rész,16. vers)

Alföldi gyerekként alagutakon átautózni ritkaságszámba ment, és ezért mindig izgalommal töltött el, mintha az előző este hallott mese kelt volna életre a szemeim előtt. A nappali fényáradatból a sötét, tompán megvilágított vágatok, az egymásba fonódó útkanyarulatok, a végeláthatatlan fényfüzér a plafonon: meseszerű. A természetes fény, ami jelezte az alagút végét: lelombozó.

Felnőttként az alagút az izgatottság helyett inkább a kétségbeesést és a kilátástalanságot juttatja eszébe az embernek. Nehéz élethelyzetek, amelyekben az előttünk álló út sötét homályba burkolózik, az út vége pedig a ködös jövőbe vész, mindannyiunk életében vannak. De az izgalom helyett ilyenkor a szorongás lesz úrrá rajtunk. Hova visz az út? Hol a kiút? Hol a gyógyulás? Hol van már a fény?

Ézsaiás azt mondja, hogy a sötét, ismeretlen, kanyargós utakon elveszett, végcélt nem látó és nem ismerő, vakon mozgó gyermekeit maga az Úr vezeti a világosságra, ahol béke, irgalom és gyógyulás vár. Ebben megnyugvásunk lehet. Így nyerhet az alagút pozitív jelentést: a szorongás helyett a bizalom színterévé válhat. Ámen.

Paczári-Pongor Melinda

...