„Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, Timeus fia ült az út mellett.  Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!  Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam!  Jézus megállt, és ezt mondta: Hívjátok ide! Odahívták a vakot, és ezt mondták neki: Bízzál! Kelj fel! Hív téged! Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy újra lássak. Jézus pedig így szólt hozzá: Menj el, a te hited megtartott téged. És azonnal visszanyerte látását, és követte őt az úton.” (Márk evangéliuma, 10. fejezet 46-52. vers)

A vak Bartimeus naphosszat ült az út mellett és koldult. Senki sem tudta, hogy a szívében milyen váradalom él. Hallott Jézus csodálatos tetteiről és a lelkében megszületett a hatalmas remény, hogy Jézus őt is meggyógyíthatja. Egyszer a körülötte nyüzsgő emberek szófoszlányaiból azt veszi ki, hogy Jézus közeleg. Jézushoz kezd kiáltozni. Próbálják csitítani, de hiába. Majd elhallgatnak az emberek. Némelyek bátorítani kezdik:” Bízzál, kelj föl, hív téged!”

Megdöbbenünk, amikor Jézus kérdezi: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?” Úgy gondoljuk, hogy nem is kellene tán ilyet kérdezni. – Pedig a legtöbben, még ha egy pillanatra reménykednének is, mire Jézus elérhető közelbe kerülne, visszarettennek; nem vállalják, hogy elidőztek gondolatban a „lehetetlennel”. Könnyebb énekelni, hogy „Jézusom szegényed kér, vár, epedve hív”, mint csakugyan rábízni magunk az Úrra. – Pedig hit nélkül nem történnek csodák.

Advent a várakozás időszaka. Körülöttünk is ilyenkor nyüzsgő tömeg van. Vajon észrevesszük-e, ha Jézus közeledik felénk? Szívünkben igazi váradalmát ki tudjuk-e neki hittel mondani, vagy csak kesergünk tovább? – Várjunk hittel az Úrra! Ámen.

Bíró Sándor

...