Nagypénteki kiáltás

A Szenvedő Igaz 22. zsoltárából ered az imádság, és körülírja az Istentől elhagyatott ember elképzelhetetlen magányát. Jézus mérhetetlen szenvedését foglalja össze. Miközben a kereszten függve szakadnak az izomrostjai, érfalai, inai, aközben kettéhasad az Atyával való közössége. A kettős természetű Jézus Krisztusra, akiben együtt lakozott az isteni és az emberi, most ránehezedik az emberi oldal minden terhe, és rátör az Isten-hiány, az Isten-távolság. Ahogyan Isten közelsége mennyei dolog, olyan pokoli az Isten-szükség, az Isten-jelenlét hiányérzete.

Szívszaggató fájdalom ez, mert „testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberiség bűne elleni haragját.” (Heidelbergi Káté, 37.) Szenvedésével, mint egyetlen engesztelő áldozattal kegyelmet és szabadítást szerzett nekünk. Nincs más ilyen áldozat!

Emberi szavakkal kifejezhetetlen mélységbe jutott Krisztus értünk, amikor elhordozta a világ bűneit. Ennek a halálnak a páratlansága annak a Krisztusnak a végső elhagyatottságában rejlik, aki Isten ügyét képviseli és már csak így tud felkiáltani: miért hagytál el engem?

„A bűn kapcsolat nélkülivé tesz. A halál ennek a kapcsolatnélküliséghez vezető kényszernek a fejleménye. A halál ezáltal antropológiai szempontból nemcsak az élet végén, az élet befejeztétől kezdve van jelen, hanem a kapcsolatnélküliséghez vezető kényszeren keresztül, hatékony lehetőségként mindenkor.” (E. Jüngel) Ez a kapcsolatnélküliség pokoli állapota. A pokol – az elveszettség, az Istentől való mérhetetlen távolság állapota. Luther mondta egyszer: „Hogy hol van a menny és a pokol, azt nem kell tudnom, de egy dolgot szabad tudnom, hogy Isten az én Istenem. Ezért inkább vagyok Istennel a pokolban, mint az ördöggel a mennyben.”

Jézus utolsó erejével kiáltja el a 22. zsoltár kezdő sorát, de ezzel mégis az egész zsoltárra utal, amely megelőlegezte a szenvedéstörténet meghatározó mozzanatait. Jézus a szenvedése közben minden ízével benne van a zsoltár folyamatában. Megjeleníti. Itt is megtestesül az Ige. Megelevenedik minden kép, mert éppen most éli át: jajgatva kiált, gyalázzák emberek, megveti a nép, gúnyolódnak rajta, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják, neki pedig közben kiszárad a torka, nyelve az ínyéhez tapad, átlyukasztják kezét, lábát, megosztoznak ruháin, köntösére sorsot vetnek. De a zsoltárnak nem ez a vége! Jézus is tudja és a szívében folytatódik is: „Mert nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja.“ (Zsolt 22,25) Ezért a nagy gyülekezetben ennek a fordulatnak a dicséretéről zeng tovább. A szenvedésből üvöltő kérdés – „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?“ – ebbe az imameghallgatásba, és az Atya feltámasztó válaszába torkollik. A királyi hatalmú Úr lakomája ad megelégítést a jóllakásig az alázatosoknak, mondja a 22. zsoltár. A kétségbeesésbe alámerülő Jézus lesz a harmadnapra sírjából kijövő, halálon győztes Krisztus.

Értelmünknek ez felfoghatatlan, Isten hatalma azonban korlátlan. Dicsőség ezért neki! Alleluja!

Dr. Fekete Károly püspök