A zsoltár első verse egy örömteli felszólítással, egy ujjongó felkiáltással indul, mely Isten dicséretére, dicsőítésére hívja fel a mindenkori olvasó figyelmét, így bennünket is, különösen karácsony előtt nem sokkal, amikor is a Megváltó születésének boldog ünneplésére készülünk.

Ez az Urat magasztaló felkiáltás eszünkbe juttathatja azt, hogy mennyire fontos a dicséret az ember életében. Ha megdicsérünk egy gyereket, egy diákot, egy felnőttet, azzal adunk valamit a másiknak, a támogatásunkról és a figyelmünkről biztosítjuk a megdicsért személyt. Minden ember vágyik a dicséretre és emellett a boldogságra, ami megmelengetheti a szívét. Az ember keresi a boldogságot, szeretne boldog lenni. Számos irodalmi művet és filmalkotást fel tudnánk sorolni, melyben az ember a boldogságot keresi, vagy számos példát tudnánk hozni az életünkből, hogy mi éppen hogyan kutatjuk a boldogságot.

Az ember vágyik a boldogságra, különösen is ebben a mai világunkban, amikor annyi nehézséggel kell megküzdeni, annyi minden történik, annyi hír elfedi a szemünk elől a valódi boldogságot.

A zsoltár nyitánya a boldog emberről beszél, arról, hogy ki a boldog ember. Boldog ember az, aki az Urat féli. A zsoltáros az istenfélelemben látja a boldogság forrását és elénk adja a boldogságnak a titkát, csak meg kell ragadnunk az Isten felénk nyúló kezét, és hozzánk való szeretetét elfogadni a földre született Krisztusban.
Kívánom, hogy vegyen körbe Isten megváltó szeretete, és tudd boldogan magasztalni az Urat!

Koi Eszter