Advent! Mézeskalács illat. Forralt bor. Fények. Csillogás. Vidámság. Várakozás. Készülődés. Vásárlás. Takarítás. Főzés. Család. Fáradtság.

Karácsony!

Négy hét sok arra, hogy igazán várakozzunk. Kevés arra, hogy igazán felkészüljünk. Négy hét pont elég arra, hogy elfáradjunk.

Boldogság?

„Lassíts le egy percre ember, leelőzted magad!”

Ha a böjtnek van értelme, akkor az, hogy az ember utolérje magát. Visszamenjen, emlékezzen, észrevegyen és megértsen dolgokat az életében: Mi miért van. Hol romlott el. Mikor volt utoljára jó. Mitől volt jó.
Isten ószövetségi népe ezt rutinszerűen művelte, néha jól, néha rosszul. Rengeteg sanyargatást élt meg: háborút, éhínséget, fogságot, mert elfordult Istenétől. Ám azt is nagyon jól tudták, hogy mit kell tenniük: Istenhez fordulni, hogy sorsuk jóra forduljon.

A böjt felkészülés Isten szabadítására, Isten ígéretének a beteljesedésére, annak befogadására és megélésére. Annak az ideje, amikor az ember rádöbben, hogy önmagára hagyva bűnben vesztegel, még a legtöbb is, amit ki tud hozni magából, kevés arra, hogy emberi legyen. Advent egyik vonása a bűnbánat. A lelki készülés. A visszatérés. Az emlékezés. A megtérés.

Advent ragyogó időszak, minden azt hirdeti körülöttünk, valami készül, valami eljön. Egy szokást várunk, s arra készülünk? Vagy ünnepet várunk, hogy ünnepelhessünk szívvel és lélekkel? Mert az ünnepet nem mi tesszük ünneppé, hanem Isten tette számunkra emberivé, hogy nem hagyott bennünket magunkra, hanem Megváltót küldött. Jézus Krisztust, aki által újra olyanok lehetünk, amilyennek Isten látni szeretne bennünket, igazságban és békességben élve Vele és egymással.

Szeressük, azt, amit Isten szeret, hogy valódi adventünk legyen, mert az ilyen adventből lesz valódi ünnep is.
Varga-Kovács Mária