Van, amikor nekünk van szükségünk vigasztalásra, és előfordul az is, hogy mi vígasztalunk másokat hasonló mondatokkal: Minden rendben lesz majd. Idővel ez is rendeződik. Ha nem máshogy, akkor valahogy biztosan rendbe fognak jönni a dolgaid. S még folytathatnánk az ilyen vigasztaló, jónak tűnő, bíztató gondolatokat. Derűs, vidám, esetlegesen idilli képpel vigasztalja magát ilyenkor az ember, és engedi azt is, hogy így álljanak hozzá mások. Mégis a lelke mélyén az ember érzi ezeket a mondatokat hallgatva, hogy nem teljesen erre volt szüksége. Tudja, átéli, hogy idővel sokszor mégse jön minden úgy teljesen rendbe.

Egy-egy pillanatban boldognak lenni azt is jelenti, hogy a valós helyzetemet tudom értékelni, és látom magam Isten valós elképzelésében. Látom, hogy miért volt szükség a szenvedésre. Látom, hogy miért volt szükség esetlegesen feddésre, nehézségre. Nem menekülni belőle, nem ideiglenes megoldásokkal betölteni boldogság-vágyunkat, hanem engedni, hogy Isten formáljon, tanítson a boldogtalannak tűnő pillanatokban és a mélységekben is…

Így szépen lassan tisztul körülöttünk a kép. Rájövünk, hogy a jobbnál jobbnak vélt módszereink nem biztos, hogy mindig jók, sőt. Ráébred ilyenkor a keresztyén ember arra is, hogy egy folyamat részesévé válik Isten mennyei tervében. Nem látszatmegoldásokkal, ideig óráig akarja megigazítani életünket Isten, hanem hosszantartóan. Ténylegesen boldog életté formálódhat a mi életünk is, ha nem megvetéssel, lázadással, értetlenkedéssel, különböző vádakkal fogadjuk a mennyei tervet. Ha ezt éltük át vagy éppen most éljük át, boldogok vagyunk, mert történetünk, életünk, a lehető legjobb kezekben van, hiszen Teremtőnk tenyerén hordoz bennünket. Így tudjuk tiszta szívvel, adventi csendességgel mi is énekelni a 628. dicséretünk szavait: “Áldó hatalmak oltalmába rejtve Csak várjuk békén mindazt, ami jő.Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő. (…) S ha szenvedések kelyhét adod inni, Mely színig töltött, keserű, nehéz, Te segíts békén, hálával elvenni, Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz!” Ámen.

Móré Csaba