Életünk nehéz pillanataiban olykor úgy érezhetjük, hogy problémáinkhoz egyre több probléma társul. Gondok, látszólag leküzdhetetlennek tűnő akadályok…Olykor úgy érezhetjük, hogy nem enyhülnek nehézségeink, hanem egyre inkább csak sokasodnak. Egyre mélyebben és mélyebben vagyunk. Gond, bánat, csalódás, lehet, hogy ott és akkor, ahol és amikor a legkevésbé sem számítottunk rá. Lehet, hogy éppen attól, akitől egyáltalán nem vártuk, hogy csalódást okozhat a számunkra. Nehéz. Nem megy. Nem úgy megy, ahogyan szerettük volna. Nem úgy megy, ahogyan elképzeltük.

Igénk azt a biztatást szeretné a szívünkre helyezni, hogy bízzunk Istenben. A fentiekben felsoroltak ellenére, vagy mindazon gondok, problémák ellenére, amelyek ilyenkor az eszünkbe jutnak. A zsoltár írója a mélységek mélységét járta meg. Annál határozottabban szól a felismerés és a felszólítás, hogy bízz. Jól megszokott mindennapjainkban másfajta motivációkkal találkozhatunk. Akár ennek a felismerésnek az ellentettjével: ne bízz senkiben! Nem bízhatsz másokban, magadban sem, Isten útmutatásában pedig pláne nem. Ilyen és ehhez hasonló eszmék, gondolatok vehetnek bennünket körbe nap mint nap, ahol a bizalom csupán tartalom nélküli kiüresedett szó.

Ilyenkor szól bele a keresztyén ember életébe, élete legmélyebb pontjáig a felismerés, hogy az az ember boldog, aki Istenben bízik. Istenben bízni mindig, mindenkor. Ez kell, hogy legyen ma is a keresztyén ember életének egyik fő mozgatórugója. Bízni a körülményeim ellenére. Bízni még akkor is, amikor mindenki bizalmatlankodik körülöttem. Bízni, amikor épp másokban csalódnom kellett. Lehet, hogy pont a legnehezebb pillanatokban tűnik a legkevésbé kívánatosnak egy-egy felszólítás. Isten mégis arra hív, hogy bízzunk benne! Ebben az adventi időszakban próbáljunk meg ilyen bizalmat kérni, és ilyen bizalommal fordulni a mi mennyei Atyánkhoz, és egymáshoz.

Móré Csaba