Amikor meggyújtjuk az adventi koszorún az első gyertyát, azt érezhetjük, hogy újra kezdetét vette a karácsonyi csoda. Amikor megkóstoljuk az első mézeskalácsot, olyan lehet mintha új erőre kapnánk. Karácsonyi dalokat kezdünk hallgatni, és meg vagyunk róla győződve, hogy az örökkévalóságig tudnánk bennük gyönyörködni. Elbűvölten nézzük a fényeket, és átjárhat minket egyfajta békesség. Aztán valamikor lassabban, valamikor gyorsabban összetöri ezt az idillt a bennünk és körülöttünk lévő tanácstalanság, erőtlenség, kiszámíthatatlanság és békétlenség. Rádöbbenünk, hogy ezek a dolgok nem azok, amelyekre valóban vágyunk, és amelyekre igazán szükségünk van.

Az adventi koszorút hirtelen teljesen hétköznapinak látjuk, a finom sütemények ellenére is fáradtak maradunk, a mindent betöltő ünnepi dallamok idegesítővé válnak, és a fények csillogása is megfakul. A körülmények minden adventben olyanok, amilyenek, és hol segítenek minket az ünnepre készülésben, hol pedig ellenünk dolgoznak.

Azonban az sohasem változik, hogy Isten minden adventben meghív bennünket arra, hogy – túllátva a körülményeken – a bennünk élő vágyakozással foglalkozzunk. A hétköznapok rohanásában sokszor elfelejtünk enni és inni, talán már szinte fel sem ismerjük az éhséget és szomjúságot. Sokszor milyen igaz ez lelki értelemben is!

Most lehetőségünk van arra, hogy megvizsgáljuk saját vágyakozásainkat, és rájöjjünk, hogy nem csak puszta óhajtás van bennünk, hanem éhezünk és szomjazunk. Olyasmire van szükségünk, ami elengedhetetlen az ÉLETben maradáshoz. Nélkülözhetetlen számunkra, hogy Isten igazságos rendje szerint helyükre kerüljenek a dolgok. Ehhez pedig Jézus Krisztuson keresztül vezet az út, akiről Istenünk ma is érvényes ígérete szól: „…egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs 9,5) Ha Őhozzá igazítjuk a mindennapjainkat, akkor már most el kezdünk jóllakni, szomjunk csillapodik, Isten országában pedig végképp megelégíttetünk. Ámen.

Csorvássy Zsófia Fruzsina