Nagycsütörtök

Az ünnep közeledtével Jézus intézkedik a páskavacsora ügyében. A tanítványok követik utasításait, és előkészítenek mindent. A vacsora megkezdésekor Jézus ünnepélyesen szól és vallomást tesz. „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a páskavacsorát!” (Lk 22,15) Jézus tudja, hogy kevés az ideje. Elérkeztek a döntő napok. Nem keresi a szavakat, hanem végre kiszakad belőle az ember iránti örök vágyódás kinyilatkoztatása. Eszünk és szívünk számára felfoghatatlan ez az olthatatlan vágy. Pedig Júdás már lepaktált a főpapokkal, Péter még nem tudja, de Jézus előre látja a hajnalban háromszor tagadót, s nyilvánvaló, hogy vetélkedő tanítványai rangvitában vannak: ki a nagyobb? A szeretetlenség éjszakáján szeretetlakomát ajándékozott, hogy az áldozatát jelölő kenyeret és bort együk és igyuk, törjük és osszuk, továbbadjuk és cselekedjük – egyedül az Ő emlékezetére.

Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit!

Köszönöm, hogy asztalodhoz hívsz, befogadsz, és csak bűneimet veszed el, hogy miattuk el ne veszejtsem magamat és üdvösségemet.

Köszönöm, hogy az én társaságommal is megelégszel, így én sem maradok magamra, mert Te mindenkor énvelem vagy.

Köszönöm, hogy irtózatos életem ellenére Neked még mindig rám van vágyódásod és nem ment el tőlem a kedved. Szenvedésedre emlékezve kérlek: irgalmazz immáron énnékem! Ámen.