„Mindenki értékes Isten számára” – 90 éves a Szivárvány-ház Fogyatékosok Református Otthona

Hogyan sikerült a Szivárvány-ház jubileumi ünnepsége?

HI: Nagyon áldott ünnepünk volt. A templomban tartottunk hálaadó istentiszteletet, ahol Fekete Károly püspök úr szolgált, és az egész nagyon családias, „miénk” hangulatú volt. Jó érzés látni, hogy a városban szinte mindenki kötődik valahogyan az otthonhoz: dolgozott itt, vagy ismer olyat, aki dolgozott. Azt érezzük, hogy helyünk van Tiszafüreden, van létjogosultságunk, és az ünnepség megszervezésében mutatott összefogás példaértékű volt.

KE: Én is hálaadó szívvel tekintettem vissza – nemcsak a 90 évre, hanem a saját 28 évemre is, amit itt tölthettem. Jólesett, hogy távolabbról is eljöttek intézményi lelkészek, intézményvezetők, még a Dunántúlról is. Fontos volt számomra, hogy a lakókkal közösen készült műsor jól sikerült, nem a „tökéletességről” szólt, hanem egy meghitt, őszinte hangú hálaadásról.

Az ünnepi istentiszteleten Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét

Más évfordulók is kapcsolódnak ehhez az esztendőhöz.

HI: Az ünnepi beszédben a Főigazgató úr emlékeztetett rá, hogy 1931-ben alakult meg az Országos Szeretetszövetség, ennek idén 95 éve. Emellett fontos számunkra, hogy pontosan 10 éve fogadta el a Zsinat a fogyatékos embertársainkról szóló zsinati tanítást, ami meghatározza a szemléletünket. Ez azért fontos, mert kimondja, hogyan tekintünk fogyatékossággal élő embertársainkra, és milyen lelkülettel fordulunk feléjük.

KE: Egy bizottság állította össze a dokumentumot, amelynek vezetője – akkor még nem püspökként – Dr. Fekete Károly volt. A lényege, hogy minden ember Isten képére teremtetett, és Jézus Krisztusban mindannyian ugyanúgy megváltást kaptunk. Azt szeretnénk, hogy a fogyatékossággal élők is átéljék az egyházban a teljesértékűséget és a befogadást, és a mi segítő szolgálatunkon keresztül Isten irgalmasságát. A tanítás szakszerűen és részletesen fogalmaz, de a magja ez: mindenki értékes Isten számára.

Mit érdemes tudni a Szivárvány-ház történetéről? Miért jött létre az otthon 1936-ban?

HI: Már az indulása is református kezdeményezés volt. A helyi református lelkész vette észre, hogy a környékben élő fogyatékossággal élő emberek közül vannak, akik nincsenek jó helyen, nincs, aki megfelelően gondoskodjon róluk. Ő kereste meg dr. Kiss Ferencet, az Országos Szeretetszövetség megalapítóját, hogy ezzel a problémával kezdeni kell valamit. Az akkori református gyülekezetek adták össze a szükséges anyagiakat; nem volt még szociális törvény, jogszabály, csak egy felismerés és egy erős indíttatás. Reformátusként büszkék lehetünk arra, hogy már akkor látták és vállalták ezt a felelősséget. A gyülekezetek szerepe azóta is nagyon fontos. Támogatásokkal, imádsággal, odafigyeléssel kísérik az otthon életét. Ma már stabil fenntartónk van, biztosított az intézmény működése, de a gyülekezeti háttér ma is erős tartóoszlop.

KE: Kiss Ferenctől mindig szívesen idézek: az igazgató vezetése alatt a tanítható fogyatékosok különböző munkákkal – szövés, háziipar, főként kertészet – foglalkoztak, és a nevelés a kedélyélet formálására, a vallásos ösztön tudatossá tételére helyezte a hangsúlyt. Néhány év alatt meglepő eredményeket tapasztaltak. Elképesztő, hogy már 1936-ban ilyen világosan látták – a munka, a tanulás és az elfoglaltság milyen fontos a fogyatékossággal élő emberek számára is.

Kinek a fenntartásában működik ma az otthon, kiket és hogyan látnak el?

HI: A Református Szeretetszolgálat fenntartásában működünk, és 165 fogyatékossággal élő embernek nyújtunk otthont adó ellátást. Ez élethosszig tart – aki bekerül hozzánk, maradhat, amíg él. A 165 férőhelyre van engedélyünk, ezt mindig igyekszünk feltölteni, jelenleg 50 fő feletti a várólistánk. Ez is mutatja, mennyire megalapozott az igény az intézmény működésére. Akik gyermekként érkeztek, mára felnőttek. Jelenleg az átlagéletkor 43 év körül van, a legidősebb lakónk 81 éves. Vannak, akik gyermekként kerülnek be, de nem ez az egyetlen út: a helyek megüresedése jellemzően elhalálozás miatt történik, és ilyenkor nem az életkor, hanem a szükséglet alapján döntünk.

Hány munkatárssal és milyen háttérrel tudják biztosítani a mindennapi ellátást?

HI: 114 munkavállaló dolgozik az otthonban. Így tudunk valóban biztonságos otthont nyújtani: házon belül megvan minden, ami az ellátottak mindennapi szükségleteihez kell. Van saját konyhánk, mosókonyhánk, varrodánk – ha tíz centivel rövidebb nadrágra van szükség, Anikó tíz perc alatt megoldja, nem kell heteket várni. Ez ma nagyon ritka, de nálunk a működés egyik alapfeltétele. Az étkezést is úgy állítjuk össze, hogy az megfeleljen az ellátottak speciális igényeinek: át kell gondolni, ki mit tud fogyasztani, mi az, ami az ő életminőségét valóban javítja. Jelenleg négy épületben folyik az ellátás, öt lakóegységgel: két tréninglakással és három házzal. Nem tervezünk már újabb épületet itt a telephelyen, mert intézmény-kiváltási folyamatban vagyunk, támogatott lakhatások kialakításán dolgozunk. Ennek már megtettük az első lépéseit: a fenntartó két ingatlant vásárolt Tiszafüreden, ezekben fogjuk kialakítani a támogatott lakhatás formáit.

Mit jelent a támogatott lakhatás?

HI: Magyarországon hagyományosan nagy, 100 fő fölötti intézményekben élnek a fogyatékossággal élő emberek, és ezek a struktúrák sokszor korlátozzák a személyes életüket. Európai szinten is felismerték, hogy ez nem jó irány, ezért elindult az ún. intézménytelenítés folyamata. Magyarország is ratifikálta azt a vállalást, hogy 2036-ig meg kell szüntetni az 50 fő fölötti intézményeket. Mi jóval e fölött vagyunk, a támogatott lakhatás 115 lakót fog érinteni. A támogatott lakhatás lényege, hogy a fogyatékossággal élő emberek ne egy nagy intézményben éljenek, hanem a település szerves részeként, házakban, lakásokban – akár városban, akár falun. Egy ilyen lakhatási egységben legfeljebb 12 fő élhet, de lehetnek ketten-hárman is, a fenntarthatóság keretei között. A hangsúly azon van, hogy az érintett a saját életének döntéshozója legyen: ne az intézményből induljon ki minden, hanem az ő személyes szükségleteiből, képességeiből, vágyaiból. Szakemberek segítik közlekedésben, ügyintézésben, tanácsadásban, mindennapi életvezetésben. Komplex szükségletfelmérés alapján határozzuk meg, hogy ki mit tud önállóan elvégezni, miben kér segítséget, és milyen mértékben. Ez gyökeresen más, mint a jelenlegi intézményi keret, a támogatott lakhatás mindig az egyénből indul ki. Nem az a cél, hogy elkülönítsük az embereket, hanem épp ellenkezőleg: a közösségbe szeretnénk őket integrálni.

Milyen hitélet zajlik az intézményben?

KE: Nagyon fontos, hogy ez nem „csak” szociális, hanem diakóniai intézmény is: amit itt végzünk, az Jézus Krisztus nevében végzett szolgálat. Nemcsak a lakóknak, hanem a dolgozóknak is szükségük van lelki táplálékra. Minden részlegnek külön heti áhítatot tartok, amelyen a munkatársak is részt vehetnek – nem kötelező, de közös megállapodás, hogy amennyire lehet, ott vannak. Egyre szívesebben hallgatják az Igét, vannak imakéréseik, komolyan veszik, hogy Isten meghallgat, és sokan saját személyes problémáikkal is hozzám fordulnak. Két dolog különösen fontos számomra: az Istennel való kapcsolat segítése – hogy megismerjék az élő Istent, az Úr Jézus Krisztust –, és az egymással való kapcsolat. Krisztus keresztje nemcsak Istennel köt össze, hanem egymással is. Amikor 28 évvel ezelőtt idekerültem, azon gondolkodtam, hogyan fogom elmagyarázni a Szentháromság titkát, amit még teológiai professzorok is nehezen mondanak el – és azt tapasztalom, hogy hit által valahogy mégis értik: hogy Jézus szereti őket. Talán a sok évnyi foglalkozásnak beérett a gyümölcse, és az is sokat számít, hogy a fogyatékossággal élő ember sokszor a sorstársának tudja a legjobban továbbadni, amit megértett. Igyekszem zeneileg is fejleszteni azokat, akikben tehetség van: van csengettyűzenekarunk, felléptünk már pünkösdi koncerten is a templomban. A bibliai történeteket, példázatokat dolgozzuk fel, közben kézműveskedünk, hogy a kreativitásuk is kibontakozzon. Ez nem jelenti azt, hogy „burokban” élnek – tévén, rádión, kirándulásokon keresztül kapcsolatban vannak a világgal –, mégis tudják, hogy van lelkiismeret, bűnbánat. Jönnek, hogy összevesztek valakivel, szeretnének kibékülni, imádkozzunk; egymásért is imádkoznak, a kórházba került társukért, vagy éppen a saját gondozójukért. Az évek során mintegy tizennyolc lakót készítettem fel konfirmációra, és én is konfirmáltam őket. Ők rendszeresen úrvacsorát vesznek. Nagy ünnepeken a lakóknak is tartunk úrvacsorás istentiszteletet, és minden nagy ünnep előtt van egy felkészítő, munkatársi istentisztelet is úrvacsorázási lehetőséggel.

Kiss Ella, intézményi lelkész

Hogyan telnek a hétköznapok, milyen lehetőségek állnak a lakók rendelkezésére?

HI: Minden évben készül egy részletes, több tíz oldalas munkaterv a terápiás munkacsoporttól, ez irányítja az éves programot. A mindennapok része a rendszeres testedzés, a szociális és munkatevékenységek, a tanulás, kulturális és művészeti foglalkozások. Nagyon szeretik például a fotográfián alapuló művészetterápiát: kirándulnak, fényképeznek, közösen dolgozzák fel az élményeket, kiállítás is született már ezekből a képekből. Fontos számunkra a digitális világ bevonása is. Több lakó használ tabletet, okostelefont, van internetelérés, és van, aki ki tud menni fotózni. Mások speciális eszközökkel használják a számítógépet. Tudatosan figyelünk arra, hogy a digitális eszközöket jól, fejlesztő módon használjuk. Emellett kutyaterápia, bábelőadások, húsvéti készülődés, zenés-táncos alkalmak. Lakógyűléseket tartunk, szüreti mulatságot, Márton-napi programot szervezünk, és többször megyünk múzeumba, moziba, könyvtárba.

Milyen helyzetben van az intézmény, és milyen jövőképet látnak maguk előtt?

HI: Van egy részletes férőhely-kiváltási koncepciónk, amelyben elég konkrétan megfogalmaztuk, hogyan szeretnénk kinézni tíz év múlva – ez motivál engem és a munkatársakat is. Itt, a jelenlegi telephelyen körülbelül 50 fő marad, 24 fős házakban, kétágyas szobákkal, magasabb szükségletű ellátással. Itt lesz a nappali ellátás központja is, szeretnénk az épületeket jól hasznosítani, hiszen a város szívében, mégis nyugodt környezetben vagyunk: közel a belváros, a szolgáltatások, a tópart, a buszmegállók. A mi feladatunk, hogy tervezzünk. Ha nem lenne jövőképünk, az a szolgáltatás minőségén is meglátszana. A célunk, hogy aki csak tud, az önállósodjon, saját élete döntéshozója legyen, és ehhez próbálunk minden feltételt megteremteni. Ehhez persze nemcsak a fenntartó, hanem az államigazgatás, a pályázati lehetőségek, a finanszírozás is kell. Most úgy látjuk, elindultunk egy irányba. Az ünnepségünkön az esperes úr úgy fogalmazott: „határátlépések” előtt állunk – és ez nagyon találó. Nemcsak fizikailag lépünk ki a Temető utca 1. területéről, hanem szakmailag is egy nagy határt lépünk át.

Hlavátsch Ildikó, intézményvezető

Végül röviden a személyes vonatkozásokról is essen szó. Hogyan került a Szivárvány-házba?

HI: Szociális munkás–diakónus diplomát szereztem a Károli Gáspár Református Egyetem kihelyezett tanszékén, 2007-ben végeztem. Először egy alapítványnál dolgoztam, majd egy budapesti, katolikus fenntartású, fogyatékos személyeket ellátó lakóotthonban. Közben bejártam a Református Szeretetszolgálat egyik nappali intézményébe is, onnan jött a hír, hogy ide, Tiszafüredre lehet intézményvezetői állásra pályázni. Nem gondoltam magamról, hogy alkalmas vagyok, de valahogy mégis azt éreztem, hogy most ez az utam. Az életünk „fejre állt”: férjhez mentem, és másnap leköltöztünk Tiszafüredre Budapestről. Mögöttünk maradtak a barátok, a rokonok, a munkahelyek. Itt aztán megismertem a munkatársakat, láttam, hogy szakmailag elkötelezettek, jól akarják csinálni a feladatot. Közben folyamatosan azért imádkoztam, hogy ha az én Istenem itt akar látni engem, akkor tudjam jól csinálni az intézményvezetést. Most visszatekintve el tudom mondani, hogy végig velem volt és mai napig velem van. Most a harmadik kinevezésemnél tartok, lassan 11 éve vagyok itt. Közben a kötődés nagyon erőssé vált, és az évek úgy repültek el, hogy szinte észre sem vettem – mindig a feladat, a tennivaló volt előttünk. Nagyon sok munkatársamról elmondható, hogy egész életét itt töltötte: van, aki 40 évet dolgozott itt, nyugdíjba ment, és kérte, hogy maradhasson. Jelenleg 13 munkatárs dolgozik nyugdíj mellett – ők mindannyian kérték, hogy maradhassanak. Aki megszereti ezt a helyet, az el sem tudja képzelni, hogy egyszer úgy ébred, hogy nem jön be.

Ön hogyan kapta az elhívást az intézményi lelkészi szolgálatra?

KE: Gyülekezeti szolgálatban voltam, utána kórházlelkészi szolgálatot kértem. Végül ezt az otthont ajánlották fel, és mire ideérkeztem, éreztem: Istentől kaptam elhívást erre a szolgálatra. Nagy példaképem volt Juhász Zsófia, aki lelkészként és pedagógusként is foglalkozott a lakókkal: nagyon szakszerűen, krisztusi szeretettel. Az, hogy 28 évig maradtam, annak a jele, hogy ez az elhívás egyre mélyebb lett bennem. Isten gyengéd, építő szeretetét itt értettem meg igazán, ahogyan a fogyatékossággal élő emberek felé fordul, és ahogyan ők reagálnak erre a szeretetre. Ez kívülről sokszor nem látványos, a világ szemében nem feltétlenül „vonzó”, de nekünk, akik benne élünk, nagyon erős tapasztalat. Nehéz szavakba önteni. Később jöttem rá arra is, hogy Isten már fiatalon ebbe az irányba vezetett. Tizenhét éves voltam, amikor komolyabban odaszántam az életemet az Úr Jézusnak, és egy megtérésen mentem át. Édesanyám 16 éves koromban meghalt, ezután kaptam meg az új élet örömét, a bűnbocsánat felszabadító élményét. Egy alkalommal busszal mentem el egy állami gyermekotthon mellett, és az fogalmazódott meg bennem: „Én olyan gyerekeknek szeretnék Istenről beszélni, akiknek nincs családjuk.” Később el is felejtettem ezt a gondolatot – és most mégis egy olyan otthonban szolgálok, ahol sok lakónak nincs valódi családi háttere. Így értettem meg utólag, hogy Isten már akkor belém helyezte ezt a vágyat. Már elmehettem volna nyugdíjba, de még mindig itt vagyok.

Köszönöm a beszélgetést – Isten áldását kívánom a Szivárvány-ház következő évtizedeire is.

Ujvári László