Mennybemenetel hetére

Jézus Krisztus mennybemenetele az üdvtörténeti ünnepek hamupipőkéje. Elhanyagolt, színét vesztett, hétköznapi, pedig különleges jelentősége van. Kálvin szerint református szempontból a mennybemenetel „a mi hitünk egyik legfőbb alaptétele.” Mivel a feltámadott Jézus Krisztus mennybe ment, és ül az Atya jobbján, ez kihat mindarra, amit gondolunk az úrvacsorában a Krisztussal való titokzatos közösségről és a Lélek munkálta személyes krisztusi jelenlétről. A mennybemenetel befolyásolja a Krisztus kettős természetéről szóló tanítást, azt is, hogy számunkra Jézus Krisztus az egyedüli közbenjáró az Atyánál, és a Szentlélek jelentősége is akkor érthető meg, ha a mennybemenetel üdvállomása nem törpül el, hiszen a mennybemenetel mindannak a kiteljesedése, ami a feltámadással elkezdődött. Ez az ünnep az egész Krisztus-esemény összegzése.

A mennybemenetel orientál, és segít az ember földre szegezett tekintetét Isten felé fordítani. A mi Urunk mondta: „elmegyek helyet készíteni a számotokra, és ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn 14,2b-3) Jézus Krisztus mennybemenetelével nem a születése előtti régi állapot állt vissza. Isten nem megisteníti emberré lett fiát, hanem dicsőséggel koronázta meg. Ebben a dicsőségben ott van minden tapasztalata, amit emberré lételével átélt, benne van hozzánk ragaszkodó szeretete is és ezáltal mi magunk is benne vagyunk.

Közbenjáró Krisztusunk!

Ebből a távlatból nézve még inkább szeretnénk lábnyomodban haladva élni ezen a földön, hogy útjaink, igazságunk, szeretetünk legyen mennyhorizontú. Tégy józanokká bennünket, hiszen olyan keresztyénekre vár ez a világ, akiket nem az „apostolok álmodozásai” kötöznek meg, hanem akiket az „apostolok cselekedetei” jellemeznek. Segíts, hogy lábunk ne gyökerezzen a földbe, de ne is lebegjünk a föld felett, hanem járjunk a Te követségedben és haladjunk Veled a mennyei cél felé. Ámen.

Fekete Károly