Isten igéje az emberi élet mélységeiben

„Jézus kiment az Olajfák hegyére, majd kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köré sereglett, s ő leült és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: „Mester, ezt az asszonyt röviddel ezelőtt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, s vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön, ők meg ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középütt álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: „Asszony, hova lettek? Senki sem ítélt el?” „Senki, Uram” – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” (Jn 8,1—11)

Sokféle helyzetet felidézhetünk, ha az egyedüllétre gondolunk. A házasságtörő asszony esete látszólag zajos, zúgolódással teli, melyben hallhatjuk a rágalmakat, a megvetést, a becsmérlést. Lökdösődő tömeg, ítéletre citált bűnös, forró szél fújta por, s heves szívdobogással figyelő tanítványok a jelenet szereplői. Kezüket kárörvendő örömmel dörzsölő farizeusok képét látjuk magunk előtt, kik nem is annyira az asszonyt, mint inkább Jézust vágyják megölni. Ebben a káoszban, a megvetettség mélyén ott van egyedül a parázna nő. Minden szánakozó, minden követ emelő, minden elítélő tekintet ellenére egyedül van. Mert nincs más, aki megszégyenül, csak ő. Életének ebben a pillanatában közelebb van a teljes pusztuláshoz, mint a rá váró halálbüntetés kimondásakor. Talán ismerős lehet az életünkből egy-egy olyan helyzet, amelyben a szégyen egyedüllétre száműzött bennünket. Az eltűnni akarás, a semmivé válás gondolata kívánatosabb, mint valaha, s bármit megtennénk, hogy láthatatlanná váljunk. Jézus azonban érzi, és látja az asszony megvetettségét. Sőt, mi több! Belép az ő helyzetébe. Azzal, hogy védelmébe veszi, többet tesz egyszerű támogatásnál. Közösséget vállal vele, magára véve az asszony szégyenét. „Én sem ítéllek el”. Hangzik az isteni kegyelem felmentő kijelentése, mellyel a vádlók hangja is egy pillanat alatt némul el. A változás, a bűn elhagyása szükséges! De Jézus nem az oktatással kezd, nem térít, vagy helyreigazít. Belépve az asszony szégyenébe, csendesen gyógyítani kezd. Mert ő megteheti. Jelen van, marad, visszaadva ezzel az asszony számára egy új kezdet lehetőségét. És ahol Jézus marad, ott nem a szégyené többé az utolsó szó!

Vers:

Pilinszky János: Apokrif

(részlet)

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,

de nem lankadtam mondani,

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfuló reményt,

hogy megjövök és megtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,

kik szívszakadva menekülnek mostan

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyu terhe

omlik alá a levegőn,

hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

 

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és keritésen.

Lélekzet nélkül látja állani

árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;

halott redő, ezer rovátka rajza,

egy jó tenyérnyi törmelék

akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.