Rendszerüzenet
Az oldal üzemeltetője süti fájlokat (cookie) használ a GDPR rendelet szabályainak megfelelően, mely fájlok a látogató számítógépén tárolódnak.
2026. január 07.

Isten igéje az emberi élet mélységeiben

„Nincs emberem…” – a magány és elhagyatottság mélysége

„Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! És azonnal meggyógyult ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.”(Jn 5,1-9)
Isten előtt mindannyian mélységben vagyunk. Ő Jézus Krisztusban a mélységbe jött el, hogy megváltson és felemeljen minket. Akik ezt be tudják fogadni, azokat Lelke által folyamatosan rajta tartja azon az úton, amely a beteljesedéshez vezet. Az így élő ember örül az életének, méltóságot ad neki, hogy szeretik és ő is tud szeretni. Még az egyedüllétben sem ismeri a magányt és az elhagyatottságot, hiszen mindig érzi Isten jelenlétét.
Vannak azonban olyanok, akiknek a magány és az elhagyatottság hosszan tartó és mély, fájdalmas valóság. Egy ilyen világot mutat be a harmincnyolc éve beteg ember története. Tömeg veszi körül, mert mindenki abban reménykedik, hogy az angyal által felkavart vízű Betesda-tó gyógyító erővel bír, aki elsőként lép be, bármilyen betegségből meg tud gyógyulni. Nagy a tülekedés. Vagy sok egyéni erő, vagy egy segítő embertárs szükséges ahhoz, hogy valaki tényleg esélyt kapjon. A mi emberünknek, úgy tűnik, egyik sincs. Erőtlen és magányos. Még nem adott fel minden reményt, mert még mindig itt van, de már aligha bízik a gyógyulásban. Szívszorító a helyzetleírása: „nincs emberem…” Mi, akik már Jézus követők vagyunk, mit mondanánk neki? Talán azt, hogy „ha nincs is embered, azért lehet Istened, hiszen amúgy is ő a gyógyító…” És igazunk lenne. Jézus valóban odalép a magányos, „ember nélküli” emberhez, és egészségessé teszi őt. S mit csinál a meggyógyult ember? A többiekhez fordul, hogy lássák, milyen csoda történt vele.
S mégis, van valami ebben a történetben, ami ezen a csodán túl is máig megrendítő. Mert fájdalmas, hogy egy tömegben is meg lehet élni, hogy „nincs emberem”. Lehetnek körülöttem sokan, ha mindenki más csak a saját előnyével törődik. Nem vagyok elég feltűnő, nem tudok másokat rávenni arra, hogy küzdjenek értem; akikben bíztam, talán már rég elhagytak, vagy én hagytam el őket. Mindegy. Nincs emberem, ezért minden nap egyedül kell szembe néznem a tehetetlenséggel és elhagyatottsággal. Talán ismerősek Tóth Árpád szavai:

Megváltozik szép lassan a világ,
Szelíden, halkan elsötétül,
Maholnap semmi se marad,
Sok színéből, bolond tüzébül.
Nem vonz már semmi messzeség,
Nem szédít semminő magasság…

Nem akarnak sírni a szemeim…

Ilyen a megkövesedett magány. Persze van, aki ha meglát, bíztat: „higgy jobban, Isten megsegít!” – és elégedetten továbbmegy. Evangéliumot hirdetett. Így igaz. Isten bárhol meg tudja találni a magára maradt embert, ahogy a pásztor is megkeresi elveszett báránykáját.
A legmélyebb magány oldásához azonban nem mindegy, hogy milyen hang közvetíti Jézus evangéliumát. Kell egy másik ember, aki előbb megért, aki előbb elfogad, aki nem tolakszik, s aki érti a szótlanságot is. Ez a csendes melléállás hitelesebben hirdeti az evangéliumot, mint a meggyőzni akaró szóözön.
Ez a harmincnyolc éve beteg ember egyvalamit bizonyosan nagyon jól tesz. Közel marad a gyógyulás helyéhez. Fel is adhatná. Meg is hátrálhatna. Elvitethetné magát egy távoli helyre, ahol nem kellene naponta szembesülnie a ténnyel: „te úgysem tudsz odaérni…” Nem jobb elrejtőzni, titokban élni? Talán lennének, akik szívesen odébb vinnék, mert így eggyel több esélye van a vízbe jutáshoz a maradóknak. De nem teszi. Ember nélküli magányában is kitartóan vár és vár. Ha már nincs erő szembeszállni a kudarccal, akkor is érdemes a gyógyulás helyéhez közel maradni. Mert így mégiscsak több esély van arra, hogy a vízforrás helyett a szeretet forrása erősítse meg magányos lelkünket. Ha pedig már megtapasztaltuk, hogy nincs az az ember nélküli magány, amit Jézus Krisztus ne tudna legyőzni Szentlelke által, ha már megtapasztaltuk, hogy mennyire életadó, ha ő a mi emberünk, akkor talán éppen őáltala mi is megpróbálunk legalább egyvalakinek az emberévé válni. Hogy az ő magánya is oldódjon, és az ő élete is gyógyuljon!
Istenem, kérlek, vedd észre az életemet, és Lelked által lépj mellém! S ha nincs emberem, ha magányos és elhagyatott vagyok, emberré lett Fiadban, Jézus Krisztusban légy az én emberem! Lépj be belső magányomba, és gyógyítsd az életemet! Segíts meg, hogy én is tudjak mások emberévé válni, aki segít az éltető forráshoz eljutni. Jézus Krisztusért kérlek, Ámen.

Vers:
Tóth Árpád: Megváltozik… In: Tóth Árpád Összes versei, versfordításai és novellái. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 341.

Ének:

Református Énekeskönyv, 204. dicséret
„Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom,
Ily beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom.
Nincs ily fekélyemből ki által tisztulnom,
Veszélyes vermemből és felszabadulnom.”


Dr. Bodó Sára