Száj és szív

Ézsaiás próféta hűséges szócsöve a kritikus Istennek, aki megszólaltatja Isten igényességét. Isten kritikája az, hogy „ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem.” (Ézs 29,13) Isten átlát a hangembereken, és ezt szóvá is teszi a tiszta szívből élők érdekében. Isten nem elégszik meg a csak sekélyes hozzáfordulással, a hamis istentiszteléssel. Ő is mondhatná: „Fecseg a felszín, hallgat a mély…” (József Attila)

Ézsaiás arról tanúskodik, hogy Isten népe, bár dicsérte Istent, de nem engedte be a hétköznapjaiba, az érdekből intézett ügyeibe. Nem vitte magával az Urat, amikor suttyomban meg akart valamit szerezni. Otthagyta a templomban, hogy ne lássa a munkája közben. Nem vált életté benne és nem táplálta az életét, így lett a lelkük étvágytalanná az Isten rendelkezéseinek betartására. Az istentisztelet nem hozott áttörést és elmélyülést a személyiségükben. Nem volt hatással a hétköznapjaikra, mert kimerült a formaságokban.

Pedig Isten élesen és mindig lát bennünket, és miattunk is fájdalmasan zokogja: „de a szíve távol van tőlem”. A száj gyors, előre szalad, a szív lomha és lemarad. Az ajkunk arra törekszik, hogy hangzatos vallomásokat mondjon, de minél kisebb szívbeli hőfokon. Azt gondoljuk, hogy megadjuk Istennek is a kötelezőt, a nagyünnepit, a jézuskának járó kicsit. Ilyenkor az ősi vallásos elgondolások ismétlődnek öntudatlanul is, amelyekben az ember a nálánál hatalmasabbtól való félelmében próbálja „lekenyerezni” a Teremtőt a tiszteletével, vagy áldozatával gondolja megnyerni a fölötte álló Mindenhatót, hogy biztosítsa magának a termékenységet, a jövőt, a létet; vagy azért végez vallásos cselekményeket, mert ezzel akarja a haragvó Istent kiengesztelni.

Az Istentől távoleső szív, nem csak azt jelenti, hogy érzelmileg van távolság Istentől, hanem azt is, hogy az értelmi-erkölcsi-akarati élet is függetlenedik az élet Urától.

Isten igényessége megkívánja, hogy az ember tanuljon meg teljes szívvel közeledni Őhozzá. Vagyis: felértékelődik az ember Istennel szemben tanúsított magatartása és indulata. Istennek nem mindegy, hogy a Vele kapcsolatos érzelmeink milyenek, hiszen Isten becsaphatatlan. Őt nem lehet „megszédíteni” külsőségekkel, szép szóvirágokkal, esztétikus látvánnyal, ajándékokkal, amelyek mögött nincs engedelmesség, tisztelet, tiszta szív, hódolat, igazi bocsánatkérés és teljesített bűnbánat.

Isten nagy fájdalma, ha az ember „istenfélelme csupán betanult emberi parancsolat”, mint amikor az ember nem értelemmel tanul, hanem bemagolja és leckefelmondásosan letudja a feleletet, eljátszva a vallásoskodó szerepét.

Baj, ha az ember istenfélelme képmutató, általános, betanult és merev.

Aki Istenhez szív szerint közeledik, az őszintén viszi Isten elé a szívügyeit, és becsületbeli dolgait egészen konkrétan tárja elé, valós személyek sorsát viseli a szívén, akikért közbenjár Isten színe előtt, hogy Isten életváltoztató erőterébe kerüljön minden.

Amikor a szívünket kint hagyjuk a templomon kívül, akkor sokkal könnyebben „eltemetődik az istentiszteleten az isteni, és előtolakszik az emberi” (Jochen Klepper). Földeljük a lényegest, az életbevágót, és feltámad a lényegtelen.

Isten azonban a szívünk közelségére vágyik és kevesebbel nem elégszik meg! Isten azért figyel a szívre, mert ránk figyel. Nem azt figyeli, amiről beszél a szánk, vagy ami a szeme előtt van, hanem azt nézi, ami a szívben van. Kíváncsi arra, amit érzünk, ami bánt, ami foglalkoztat, ami aggaszt, amivel egyedül nem tudunk mit kezdeni. Kíváncsi arra, ami nem fér a fejünkbe, ami emészti az életünket, mert egyedül nem tudjuk megoldani, hiszen nincs rá képlet, nincs hozzá megoldó kulcs, nincs rá szabály. Isten azért figyel a szívre, mert megmenteni és nem elpusztítani, megnyerni és nem elvetni akar minket.

Szülessen meg bennünk Isten képmutatás nélküli tisztelete, az Ő igényességéhez igazodva, szájjal és szívvel!

Fekete Károly