A belső lelki szabadság értéke – Gondolatok október 6. közelében

A szabadság jelszavát az újkori forradalmak óta halljuk, és miközben különleges fogalom a számunkra, sok-sok életáldozat, leverettetés és visszaélés tárgya is. Pedig a erre való vágyakozás nemcsak száz- vagy kétszáz éves, hanem egyidős a teremtéssel. Isten az emberrel együtt a szabadságot is megteremtette, mert az embert is így hozta létre, hogy önként, szívből engedelmeskedjen neki. Ez a fajta autonómia volt a világ teremtésének isteni kockázata. Ezért is él a szabadságvágy elevenen az emberben és az emberi közösségekben.

Mindez pedig az öntudatra ébredéssel kezdődik, amikor az ember felismeri: vagyok valaki, tartozom valakihez, küldetésem van. Az aradi vértanúkra emlékeztető nemzeti gyásznap is akkor lesz építő, jövőt munkáló, ha a szabadító Isten erősíti meg szabadságszeretetünket és emberi önérzetünket.

A háborús világhelyzet miatti szorongás jellemzi mostanság a napjainkat. De ezek nélkül is tapasztaljuk mennyi szolgaélmény, félelem, megaláztatás, vereség emléke él a szívünkben, amelyek megkötözik a reménységet, az örömet, a felszabadultságot. Isten azonban azon munkálkodik, hogy felnyissa sokféle szolgaságunk zárait. Ő rátalál a szívünk nyitjára. A Szentháromság Isten nem lakatcserét ajánl, nem alkalmaz még biztonságosabb, még élesebb hangú riasztókat, nem kötözi meg még jobban az életünket, hanem tágas teret teremt, beemel a maga családjába, a helyünkre illeszt, hogy otthonosan érezzük magunkat e világban. A szabadságot teremtő Isten ereje segít legyőzni az ember szolgalelkűségét, amelyet így felválthat a gyermeki öntudat, az Isten családjába tartozás tudatossága.

Istentelen korszakok szomorú kísérőjelenségei az elnémuló nemzetek, az ajkakra forrt imák, a kiégett mozgalmi dalok, népdalról-zsoltárról leszoktatott emberek. Mennyire ismerjük a következő kategóriákat: felakasztott szabadságharcosok, megölt ifjak, száműzött vezérek, indexre tett teológusok-tudósok-írók-gondolkodók, elnémított lelkipásztorok, állásuktól megfosztott értelmiségiek, megfélemlített tömegek. A változatos elnémulások és elnémíttatások mentén meg lehetne írni akár a mi népünk történetét is… Ezen korszakok közül kiemelkedik 1848–1849, a kiáltványok és nyilatkozatok kora, amikor megtört az össznépi némaság, és fellazult a megfélemlítettség.

Kiáltó nemzet mertünk lenni. Azért fontos erre emlékeznünk, mert kiált bennünk és körülöttünk más is: az elégedetlenség, a félelem és a fájdalom. Kiált a gőg és az irigység is: az erősebbnek még szerencséje is volt, a tehetségesebbnek még a pálya is lejtett – mi meg így jártunk…

A saját örökségünk és öröklött képességeink észre nem vétele olykor kicsinyességet szül, máskor meg arra ösztönöz, hogy tékozoljunk nyugodtan, mert telik még abból. Mindkettő után keserű marad a szánk íze, ahogyan azt a Boldog, szomorú dalban megénekelte Kosztolányi:

„De néha megállok az éjen, / Gyötrődve, halálba hanyatlón, / Úgy ásom a kincset a mélyen, / A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél, / Álmát hüvelyezve, zavartan, / Kezem kotorászva keresgél, / Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / A kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban, /S már nem vagyok otthon az égben.”

Lehet, hogy megtépázott és megkopott a mi kincsünk, de jó tudni: ezt az örökséget nem az minősíti, mennyire régi, vagy hogy határok által felszabdaltatott, és semmi esetre sem az szabja meg az értékét, mennyibe kerül pénzben kifejezve. Hanem ez: a szabadságot teremtő Szentháromság Istennek van köze hozzá, aki még a kicsiny és terhes örökséget is áldássá tudja tenni.

Örököstársunk, szabadságjogaink kivívója az a Jézus Krisztus, akinek az országa a mi legnagyszerűbb értékünk. Engedjük, hogy a külső függetlenség lehetőségei mellett – amely belső autonómia nélkül nem sokat ér – elfogadjuk a szabadság Isten munkálta lelki feltételeit! Mert a szabadság Lelke hív bennünket, kiszolgáltatottakat, hogy legyünk Isten gyermekeivé, elhallgató némákból legyünk Istenhez kiáltókká, és kincsüket vesztettekből legyünk Isten országának örököseivé!

Fekete Károly

Megjelent a Reformátusok Lapja 2025. október 5-i számában.