A teremtés hetére

Isten úgy néz rám, mint a maga gyermekére, én pedig vallhatom: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” (Zsolt 139,13-14) Ezért – mint teremtmény – nyugodtan rábízhatom az életemet. „Ebben a világban nem idegenben, hanem Atyám házában vagyok, mely nem ellenem, hanem érettem van. Ő, aki a világot kormányozza és megtartja, nem fenyeget engem, hanem gondoskodik rólam, minden testi és lelki szükségemről, ahogy jónak látja. Elhárít minden gonoszt, veszélyt, fenyegetést, gyöngeséget és tökéletlenséget a teremtményi létről, amely már Istentől való különbözősége miatt is fenyegetett lét.” (Karl Barth)

A Teremtő Istent két méltóságjelzővel szoktuk illetni: mindenható Isten és hűséges Atya.

Egybefonódik Istenben az abszolút hatalom és a teljes szeretet, a végtelen távolság és az intim közelség, az öröklét és a törékeny emberivé ereszkedés. A szeretet szabadsága által nekem az ő Fiáért, a Krisztusért végrehajtotta a mértékek és az arányok korrekcióját, ami gondviselő szeretetében mutatkozik meg.

A Teremtő Isten nem ismer Isten háta mögötti helyeket vagy olyan gondviselés-mentes övezeteket, amelyek ne tartoznának az Ő mindenhatósága alá.

A gondviselés-tudat mindezek között felfedezi Isten kezét, és már nem csak a gondviselés eszközeiben hisz, hanem magában a teremtő és gondviselő Istenben.

Szerző: Fekete Károly, püspök