A magdalai Mária húsvétja

János evangéliuma feltámadás-történetének nyitóképét a legreményvesztettebb Krisztus-követő, a magdalai Mária uralja. Az egymással versenyt futó két tanítvány, Péter és János, amikor megvizsgálják a nyitott sírt és nem találják ott Jézust, csodálkoztak, tanácstalanok voltak, majd hazamentek. A magdalai Mária viszont ottmaradt. Azt írja János evangéliuma, hogy „Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel?”

Mária nem tudott álljt parancsolni a könnyeinek. Előbb a sírbolton kívül, majd a sírboltba behajolva, reményvesztetten folytatta a sírást. Volt oka rá, mert a halál múltidőbe tette azt a Jézust, akire felnézett, akihez kötődött, akit a tizenkét tanítvánnyal és más asszonyokkal együtt követett. Múlttá lett az, aki bizalmába fogadta, aki a gonosz erők arzenáljától, hét ördögtől szabadította meg az életét. Máriát a fájdalom és a buzgóság szinte vakká tette, és kertésznek véli a férfialakot. Reményvesztettségében a hite helyett csak a hi­e­del­me szólalt meg: „el­vit­ték az én Ura­mat, és nem tu­dom, ho­va tet­ték!”

Az egész párbeszéd egy darabig a felcserélés jegyében zajlik, pedig már ott áll a közelében Jézus. És ekkor elhangzik egyetlen szó, egy név, úgy, ahogy azt eddig csak egy valakitől hallotta. A reményvesztettségben megszólal a reménység hangszínén az ő neve: Mária! Nem tudjuk, hogy a magdalai Mária rendelkezett-e zenei értelemben abszolút tiszta hallással, de ebben a bizonytalan helyzetben a hallása abszolút mértékben kisegíti. Amikor Jézus a nevén szólítja, akkor átéli a reménység feltámadását. Páratlan ez a jézusi orgánum és másoknál is így működik. Jézus megérintő szava eléri a belső magány pusztaságait, a veszteségérzet centrumát, a gyász mélypontját, a szégyen bugyrait. Jézus szava behatol a szívnek azokba a rétegeibe is, amelyet az ember nem ismer, csak az, aki teremtette.

Mária a legtermészetesebb mozdulattal le akar borulni az Úr lábaihoz. De erre egy határozott elutasítás a felelet: „Ne érints engem!” Ebben az elutasításban Jézus tudtára adja Máriának és minden idők minden keresztyén emberének, hogy a feltámadás után más viszonyulás következik. Elmúlik a látás, a tapintás, a fizikai találkozás ideje és elkezdődik a hitből élés korszaka és ez tart ma is. Máriának és a húsvét után élőknek nem lehet a régi szívvel, a régi hittel, a régi emlékekkel, a régi életfolytatással fordulni a feltámadt Krisztushoz. Őrá már nem vonatkoznak a tér és az idő kategóriái. Nem lehet Őt többé kisajátítani, csak a magunk megváltójaként a szívünkre ölelni. Az Ő szeretetének és hatalmának a köre most már mérhetetlenül kiszélesedett. Húsvét hajnalban Isten mozgósította az életerőket, a feltámasztás energiáit. Krisztus feltámasztása Isten hatalomátvétele volt és az emberi hatalmaskodás viszonylagossá tétele.

A feltámadott Úr ma menetkészséget vár tőlünk, és minket küld: Menj az én testvéreimhez! Támassz bennük reménységet! Menj és most beszélj a környezetedben az értelmetlen halálok idején határozottan az életről, a gyűlölet idején vallj a szeretetről, a sokféle veszteség idején szólj a Krisztus győzelméről. Menj, és az értelmetlen áldozatok idején hirdesd az egyetlen értelmes jézusi áldozatot, az átverések, álhírek és félrevezetések világában légy olyan igaz tanú, amilyen a magdalai Mária volt, aki lelkével rezonált a Krisztus hangjára és hírül adta testvéreinek, hogy a Krisztus-ügynek folytatása van.

Isten diadalra vitte az életet, és aki az élet diadalában hisz, annak az a feladata, hogy küzdjön ugyanúgy a halál ellen az életért, ahogyan Isten küzdött Fia életéért, és az ember üdvösségéért! A Feltámadt Krisztus jelenléte szentelje meg ünnepünket!

Fekete Károly