A próbák ideje – Zakariás a csend kohójában

Az angyali üdvözlet előbb éri Zakariást és Erzsébetet, az útkészítő Keresztelő János szüleit, mint Máriát és Józsefet, Jézus szüleit. Ők lettek Jézus születésének előtörténetében a főszereplők.

Keresztelő János apja, Zakariás a templomi istentiszteletbe belegyökerezett, a szent liturgiáért élő pap volt. Egy olyan pap, akinél a feleségével, Erzsébettel is együtt dobbant a szívük a szolgálat és a magánélet terén, a közösségi és az egyéni sors megélésében. Teljes volt bennük az azonosulás az élet és a szolgálat között. „Igazak voltak mindketten Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint. Nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt, és már mindketten idősek voltak.” (Lk 1,6-7)

Gyermektelenségük évtizedei a próbák idejét jelentették, hiszen papként terméketlennek lenni azt a látszatot keltette, mintha ez Isten büntetése lenne rajtuk. Talán meg is bélyegezték ezért őket. A terméketlenség miatt pedig – szomorúságukra – egyenesen kihalásra ítéltetett az ároni család, ami miatt annyi imádság szakadt már ki belőlük.

De ezek az imádságok nem a semmibe hullottak. Az imameghallgatás időzítő gombja Isten kezében van, aki rátette kezét az élet startgombjára. Az apa szolgálatos papként kapja a kijelentést: „megjelent neki az Úr angyala, és megállt az illatáldozati oltár mellett jobb felől. Amikor Zakariás meglátta, megrettent, és félelem szállta meg. De az angyal így szólt hozzá: Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, akit nevezz Jánosnak.” (Lk 1,11-13)

Isten elhatározta, hogy a gyermektelen, sorvadozó életű papné, Erzsébet asszony méhét megnyitja, mert gyógyítani akarja a meddőség sebét, és ezzel elindítja az útkészítést az újszövetség korához. „A sebek feltépett barázdák, amelyekbe Isten a maga csemetéit plántálja.” (Walter Lüthi) „Erzsébet fiút szül neked” – visszhangzik Zakariásban, aki hiszi is meg nem is.

A próbák ideje újabb próbát szül. Kételkedve, ki is szalad a papi ember száján: „Miből tudom meg ezt? Hiszen én már öreg vagyok, és a feleségem is igen idős.” (Lk 1,18)

Zakariás bizonyító jelet és hitelesítést vár, útmutatást, de megrettent, mert az angyal így válaszolt neki: „Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok. Elküldött engem, hogy beszéljek veled, és meghozzam neked ezt az örömhírt. De íme, most megnémulsz, és nem tudsz megszólalni egészen addig, amíg ezek végbe nem mennek, mert nem hittél szavaimnak, amelyek be fognak teljesedni a maguk idejében.” (Lk 1,19-20)

Zakariás jutalma, hogy elsőnek szerez tudomást a világ megváltásáról, annak előkészületeiről, de még nem volt alkalmas az idő az ígéretek közreadására. Isten angyala érzékeli, hogy Zakariás sem alkalmas még a bizonyságtételre. Ilyen nagy ügyben Isten nem kockáztat, hanem maga akar beszélni.

Gábriel, az angyal lelakatolja Zakariás ajkát. Zakariás kilenc hónapos kihordási időt kap, a csend kohóját. Büntető csoda? Inkább beavatkozó jel az elnémítás, hogy az emberi szó ne hatástalanítsa, ki ne oltsa, még véletlenül se tompítsa vagy ideje korán el ne fecsegje az Isten Igéjének megvalósulását, megtestesülését.

Sajátos várakozás ez, kemény próbatétel ez a beszédre termett papi ember számára. Zakariás a némaság idején keresi a kifejező szót, a lebilincselt nyelv az éneket és az imát. Az Ótestamentum keresi az adventi utat, az idők teljességét.

Terhes szó-böjtöt kap, hogy szíve mélyén kihordja, megformálja és kiejtse a szájzár feloldása utáni éneket és a döntő mondatot: János legyen a neve, majd himnuszban tör ki, hogy a Mennyei Látogatóra irányítsa a figyelmünket: „Meglátogat minket a felkelő fény a magasságból, hogy világítson azoknak, akik a sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára.” (Lk 1,78b-79)

A sokszori meglátogatás és a részleges, pillanatnyi segítség után végre jön a váltság, a beteljesülés, a megoldás. Megszabadít félelmeinktől. A szabadulás mindig azért van, hogy a félelem nélkül való élet ne magunknak való élet legyen, hanem Neki, a Szabadítónak való szolgálat. Krisztusban nyert szabadságunk ui. ezt jelenti: nincs kitől félnem!

De sokszor megtörtént, hogy elfogadtuk a félelem nélküli, megszabadult életet és elkezdtünk újra magunknak élni, s közben visszalopózott belénk a félelem, közben elveszítettük az ígéretet is: nincs erő, amelyik a Krisztus szeretetétől el tudna szakítani!

Isten adventi csendjének kohójában megszülethet a mi életünk cantus firmusa, hogy átszóljon a békétlenségen, a halálon és a félelmen: erős szabadítót támasztott nekünk Isten a Jézus Krisztusban.

Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke