Megigazulás: ma is aktuális

Fekete Károly, a Tiszántúli református egyházkerület püspöke, különösen szívén viseli a reformáció örökségét és annak hatását a mai egyházra és társadalomra. Meggyőződése szerint a reformáció eszméi ma is élők és relevánsak, követőit mindig is jellemezte a megújulás iránti vágy, amely lehetővé tette, hogy a protestantizmus különösen a gyors társadalmi változások idején virágozzon.

Miért fontos még ma is a reformáció?

A reformáció feladatot szab számunkra, hogy a Szentírás fényében mélyebben ismerjük meg a keresztyén hit tartalmát még és igazítsuk ehhez gyülekezeteink és intézményeink életét. Ez az örökség számon kéri rajtunk, hogy a hitünk és az életvitelünk egységben van-e, és elhárítunk-e minden téves tanítást vagy ideológiai elhajlást, amely ezt az egységet megbontja. Bűnbánattal és önvizsgálattal kell megvallanunk, hogy sokszor méltatlannak bizonyulunk ehhez a küldetéshez, és veszélyeztetjük az evangéliumhirdetés tisztaságát és az egyház szolgálatának hitelességét. A reformáció történelmi leckéje szembesít bennünket a romlott állapotokat felszámolni kész élő Istennel.

Fontos számomra a Második Helvét Hitvallás bevezetésének az a kitétele, hogy „ha valakik Isten igéjéből jobbra tanítanának”, akkor adjak helyet az olyan teológiai felismeréseknek és hitbeli megtapasztalásoknak, amelyek gazdagíthatják Szentírás-ismeretemet, az igehirdetésemet, az imádságom mélységét, és Isten terveihez igazodóbbá teszik egyházunk életét és szolgálatát. Példa számom, hogy így alakult ki reformátoraink követelményrendszere, mert a legfontosabbra koncentráltak, és ebből a lényeglátásból születtek a tételeik: a bűnös ember egyedül Jézus Krisztus áldozatának érdeméért, hit által, Isten ingyen kegyelméből, kizárólag a Szentírás alapján üdvözülhet, amiért egyedül Istené a dicsőség! Tanulságos az is, hogy a reformáció kezdete nem az odamondás és a vagdalkózás, vagy az ellenkezés és a harc volt. A reformáció csenddel kezdődik. A visszaalakulás állapota csendigényes. A nagy belső átrendeződés titka az Istennel töltött elcsendesedés, amikor az ember belátja, hogy ahogyan jelenleg él, az nem élet. Amit istenként képzelt el vagy gyártott magának, az nem Isten. Rájön, hogy „az ég oly messze van, még messzebb Tőled én”. Felismeri: nem jól van ez így, mert ha így haladok, a vesztembe rohanok. Kell egy magasabb és nagyobb erő, ami életre kelt. Így kezdte Luther és Kálvin, Kálmáncsehi és Méliusz, no meg sokan mások, akiket más-más élethelyzetben, de „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten” és rájuk talált a Krisztus szeretete. Az Isten előtti elmélyült csendből indulva aztán mertek megszólalni, kiállni, következetesnek maradni.

Milyen hatással volt a reformáció a mindennapi életre?

Bátor bibliai és dogmatikai felismerések születtek, amelyek látványos gyakorlati következményekkel jártak, és az élet számos területére kihatottak.

A Biblia tanítása szerint az embert elhívó-elküldő Istennek célja van az életünkkel. Az ember az ég és a föld, a szellemi és az anyagi világ határán él, és benne találkozik ez a két világ. Minden tevékenységében kifejeződik ez: munkájával igyekszik az anyagit áthatni a szellemivel és a szellemit új alkotások készítésére használni.

Reformátoraink újra értelmezték a hivatás lényegét és a világi hivatást az egyházi hivatás szintjére emelték. Vallották, hogy az ember világi hivatásában megmutatkozó minőségi munkájával is dicsőíti Istent, azaz a tisztességes munka és a hűséggel végzett mindennapi tevékenység az istentisztelet rangjára emelkedhet. Egy új gazdaságszemléletet alakított ki a reformátori munka- és hivatásetika nyomán. A reformáció az ingyen kegyelemből, hit általi megigazulás tézisével kihúzta a talajt a középkorban vallásos ideálként kikiáltott szegénység alól, akik a jócselekedeteknek csupán tárgyai voltak. A szegényeket a gazdagok közbenjáróinak tartották. A reformáció részéről a szegénység, mint társadalmi probléma megoldására a „cselekvő hit”-ként megfogalmazott szegénygondozás, ill. szeretetszolgálat lett a válasz. Ezzel a szegénygondozás a közösségi szolidaritás szintjére lépett. Kimondták, a bűnbánat nem egy cselekedet, hanem a hívő egész életét átjáró valóság. A középkori alamizsnálkodás eszköznek tekintette azt, akinek adott. A cselekvő hit viszont Isten gyermekének, testvérnek tekintette azt, akinek adott. A reformáció kora lett a szociális segítségnyújtás intézményesítésének kezdete, amikor ispotályokat alakítottak ki.

Milyen hatással volt az istentiszteletek rendjére, az imádságra és az oktatásra?

Kálvin A genfi egyház kátéjában az ember életének fő céljaként jelöli meg: „Isten minket azért teremtett és helyezett ebbe a világba, hogy bennünk megdicsőíttessék. És bizonyára méltó dolog, hogy életünket, melynek Isten a kezdete, az ő dicsőségére fordítsuk.” Az emberi tevékenységek közül az istentisztelet a legszentebb, ezért megengedhetetlen, hogy éppen ez süllyedjen babonáskodásba. Ezért lépett fel a templomtisztítás mozgalma a képek, szobrok, zeneszerszámok istentiszteleti használata ellen. Az egykori Kálvin-kutató lelkipásztortól, Békési Andortól tanultam: „A középkorban a szenttel való találkozás ’dolog élménnyé’ vált, a dolgok hatalmával való találkozássá. A reformációban viszont a személyes megszólítottság lesz döntővé, ezért a dolgok hatalma megcsorbul, elvesztik szakrális jellegüket.”

Az istentiszteleten Kálvinnál a képek helyett az anyanyelvű igehirdetés vált a bibliaismeret forrásává, majd a megértett Igére jöhetett a népnyelvű válasz a közös imádságban, a gyülekezet zsoltárénekében, és a két Krisztustól rendelt sákramentum (keresztség és úrvacsora) ünneplésében. Kálvin erőteljesen tanította a genfieket az úrvacsora gyakoribb vételének a jelentőségére, hogy ne „csak prédikáció” legyen, mint ahogyan odaérkezésekor az a városban szokásban volt.

Kálvin példát adott arra is, hogy az Istennel való párbeszéd milyen változatosan történhet a gyülekezetben. Kötött imádság volt a bűnvallás és az igehirdetés előtti imádság, míg a lelkipásztor szabadon imádkozhatott a prédikáció után. A köznapi imádságok teljesen szabadok voltak. A szerdai imaórák jellegzetes imaformája volt a közbenjáró imádság, ahol név szerint is imádkoztak a rászoruló testvérekért. Az Úri imádság szó szerinti elmondása mellett szabadon, kibővített parafrázisként is megszólalt az istentiszteleten. Az imádkozó Kálvin alakját úgy őrzik a tőle fennmaradt könyörgések, mint aki Krisztus közbenjáró tisztét komolyan vevő, a kötött és szabad imádságok együttes erejét megtapasztaló, minden hamis rajongástól mentes liturgus volt.

A reformátorok felismerték, hogy az anyanyelvű Szentírás megismeréséhez az iskoláztatás lehetőségét széles körben meg kell teremteni. A Bibliát ismerő lelkipásztor és a Bibliát olvasó gyülekezet ugyanis együtt küzdhet a babonák és tévtanítások ellen. Isten igéjének nyilvánosságigénye van, és a „szent tudomány” nem lehet csupán kevesek privilégiuma. Ezért jelentette ki az 1567. évi debreceni alkotmányozó zsinat 64. bekezdése: „Mivel pedig az iskolák Isten igéjének veteményeskertjei, az Úr az iskolák által neveli az egyház tanítására a lelkipásztorokat és iskolamestereket.” Az iskoláztatás elérhetővé tétele tehát kulcskérdés volt. A Heidelbergi Káté 103. felelete egyenesen hitvallási kötelezettségként fogalmazza meg az iskolafenntartást. Az elmúlt évszázadokban ezért fordítottak az iskoláztatásra annyi gondot és figyelmet gyülekezeteink. Ez hitvallásos követelmény, aminek harcok és áldozatok árán is igyekeztek eleget tenni elődeink, mert teljesíteni akarták ezt a hitbeli és missziói programot. 

Miért lett a megigazulás a reformáció meghatározó kérdése??

Mert ez Isten bátorító ígérete. Nem az ember vallásos teljesítményei, érdemei tesznek Isten előtt méltóvá az üdvösségre, hanem Jézus Krisztus kereszthalála tette lehetővé az Isten megbocsátását és kiengesztelődését irántunk. Jézus Krisztus felszabadulást hozott a világ istentelen megkötözöttségei alól. Ő maga a váltság és a megigazulás. Bölcsesség – igazság – szentség – megváltás: ez az, amit az ember elveszített, aminek a hiánya miatt egyre lejjebb süllyed, ami miatt szenved, és ami miatt szenvedést okoz. A tanácstalanság – bűn – szentségtelenség – adósság dicstelen állapotában vergődő embernek Krisztus által bölcsesség – igazság – szentség – megváltás lehet a része. Krisztus bölcsessége úrrá lett az ember tanácstalanságán, igazsága leleplezi és felszámolja a bűnt, szentsége nem tűrheti el a szentségtelenséget, megváltásával egyszer és mindenkorra rendezte az ember adósságát. Ez lett Isten teljes, egész, mindenre kiterjedő megoldása. Ezért a megigazulás ma is kulcsfontosságú, hogy az életünket megigazító Krisztus segítségével visszatérjen az életünk az emberhez méltó medrébe.

Weberné Zsikai Mária / Reformátusok Lapja