Elénk jött

A lehulló színes falevelek után szeretnék gyönyörködni a téli tájban. Szép volt az ősz pompázatos színvilágával, de jött a fagy és már csak néhány fénykép maradt emlékeimben a millió színbe öltözött fákról.

Várom a következő csodát, amikor a puha hó, fehérré varázsolja a hangulat nélküli barnaságot, ami az elmúlást hirdette a csodák nélkül élni nem tudóknak. Már vágyakozva látjuk lelki szemeinkkel, ahogy a puha hó megtelepszik az ágakon és a zúzmara, újra festi a korábban élettelen tájakat. Elseperni a havat, látni a gyerekek önfeledt hóember építését, kicsit gyermekként sikárkózni a jeges úton, újra a csodák világába hívogat bennünket. Mi lesz, ha nem is lesz hó, vagy elolvad akkorra, amikor a család végre együtt tudna gyönyörködni benne? Bár azt mondják, hogy Katalin nap után a karácsony már kopogni fog. De mi a garancia arra, hogy a fehér hó ünneplőbe öltözteti szerény kis világunkat?

A látványért kis falvak és városok lakói élnek a felkínált egy-két napos utazási lehetőséggel, hogy megnézzék Bécset este kivilágítva. Ma már egyre több település biztosítani szeretné a látvány csodáját, amikor az út menti fákat és épületeket feldíszítik.

De tudjuk, hogy az utakról, terekről egyszer mindenki haza megy. Odahaza a család a régi módon él, a szeretet ünnepére készül. Maradnak a sérelmek. Folytatódik a testi-lelki megfáradás, kiégés. Továbbra is a legnehezebb kihívása lesz életünknek az emberi együttélés. Továbbra is kevésnek fogjuk érezni azt a kevés kikapart kis örömet, ami azért naponként köszönt ránk. Már mi magunk sem gondoljuk, hogy olyan nagy hatással lesz ránk az ajándék, a karácsonyfa tövében, mint kis gyermekeink, unokáink számára. Ők még a felfedezés, a meglepetés csodálatos feszültségével bontják a csomagokat, és a végén körberakják magukon és a közepére ülve gyönyörködnek benne. Mi meg….. Azon gondolkodunk, hogy mennyibe kerülhetett, hogy nem igazán volt meglepetés, hogy lehetett volna találóbb ajándék is. Vagy már az is zavar, ha mi kapunk ajándékot. Leginkább azt szeretnénk, hogy csak mi ajándékozzunk meg másokat. Valahogy leszoktunk arról, hogy gyermeki örömmel elfogadjunk ajándékokat másoktól. Sóhajtunk már előre, hogy miért is várjuk a karácsonyt, ha csak ez az ügyetlen ajándékátadás és egy nagy terített asztal lesz az ünnep. Sokan úgy gondolják, hogy túlélik ezt is és utána jönnek a kiszámítható szürke hétköznapok.

Kedves Olvasóm! Istenünk nem törődött bele a hangulattalan szürke, közömbös, semmit nem váró hétköznapjainkba. Utánunk jött. Elénk jött. Életünk, őrületesen nagy hiányát akarja kipótolni. Életünkből az Ő hiányát akarja pótolni. Adventünkben megtanít újra csodát várni. Lámpát gyújt a nagy-nagy sötétségben és beleénekli a világba, nagy örömet hirdetve, hogy Ő megérkezett. Ha akarod, akkor szebbet fogsz látni, mint az ezer pompában tetszelgő őszi erdők. Szebbet, mint a legszebb zúzmarával megrakott természet. Nagyobb örömet hoz, minthogy láthatod egy kis ideig az általad megajándékozottak boldogságát. Megtanít mindannyiunkat arra, hogy átvegyük egész létünk legnagyobb ajándékát. Átvenni, befogadni Őt, Fiában, a Jézus Krisztusban.

Remény nélkül élni lehet. De minek? Az igazi csodák várása nélkül eltelhet az életünk, de akkor mi értelme annak, hogy itt vagyunk. A mulandóság apró látványos szépségei gyönyörködtetnek, majd újra visszahullunk a szürkeségbe. Isten mentő akciója azért történt és történik, hogy minden Tőle jövő napért érdemes legyen élni. Bennünket mohóvá tett a mi Gondviselő Istenünk. Nekünk karácsony, már az Adventben is kell. Mit kívánjak neked, magamnak kedves olvasó? Azt kívánom, hogy csodákat váró, csodákra szomjazó szívünk fedezze fel, Isten felőlünk való gondolatát és tudjuk átvenni az Ő legnagyobb ajándékát, Őt magát, hogy legyen boldog karácsonyunk.

Csenger 2012. Adventjében
Bartha Gyula
szatmári esperes