"Csak Istennél csendesül el a lelkem"
Miért engedte Isten? Miért pont őt vette el? Emberségünkből adódik ez a kérdés, ha szerettünket veszítjük el. Én is feltettem.
De nem kaptam rá rögtön magyarázatot. Nem az volt, rá a válasz, hogy azért történt, mert én rosszul viselkedtem, vagy azért mert ő valamit tett és itt van a méltó büntetése.
Ilyen válaszokat nem kaptam. Egy dolgot viszont kaptam, ami a gyászolók közösségének is válasz lehet.
Az, hogy kérdezhettem. Az, hogy újra ás újra mondhattam, hogy nem értem. Nem tudom miért történt. Azáltal, hogy mondhattam valakinek, ezeket a kérdéseimet, egyszer csak elkezdtem érezni és érteni az üzenetet. Mintha azt súgná: előbb utóbb mindenkivel megtörténik. Arra figyelj, amit kaptál benne. Ne azt firtasd, hogy miért most, miért így, miért éppen ő. Mert ha csak ezt nézed, elfelejted azt a szépséget, a sok-sok gazdagságot, amit tőle kaptál.
Elcsendesült a lelkem.
Tudtam rágondolni, tudtam a tőle kapott ajándékokat fölfedezni, mert megéreztem, hogy milyen sok gazdagságot kaptam tőle.
Valóságossá vált, amit a Zsoltár mond: Csak Istennél csendesül el a lelkem. Már nem volt fontos a kérdés. El tudtam fogadni, hogy Isten nem akarta, hanem megengedte, hogy ez történjen. De Ő olyan Úr, aki közben nem feledkezett meg sem róla, aki az életét letette, sem énrólam, akinek ez szenvedést okozott.
A jegyzet részlete a gyászról, az elmúlásról és a vígasztalódásról készült beszélgetésenk. A teljes riport, amelyben Bodó Sárát, a tiszántúli Lelkigondozói Intézet vezetőjét kérdeztem itt meghallgatható.