Egy friss, 2022-ben végzett közvéleménykutatás célja az volt, hogy 30 ország lakóit megkérdezve arról, hogy mennyire érzik boldognak magukat, boldogságtérképet készítsen. Nem tudom, hogy meglepetésként ér-e minket, vagy sem, de a kérdőív alapján Magyarország nem szerepel a dobogós helyek egyikén sem, sőt a százalékok azt mutatják, hogy a három legboldogtalanabb ország között vagyunk. Ha pedig a közbeszéd szintjén maradunk, akkor gyakran halljuk azt, hogy „milyen boldogtalan nép a magyar”, máskor pedig kimondva, vagy kimondatlanul saját magunkat jellemezzük boldogtalan népként, amikor túlárad belőlünk a panasz, a méltatlankodás, akár múltunkra, akár jövőnkre tekintünk.

Talán arra gondolhatunk, hogy a zsoltár írója népének, a választott népnek egy dicső fejezetében fogalmazza meg ezeket a szavakat. Nem csupán kimondja azt a szót, hogy „boldog”, hanem szinte halljuk, hogy ez számára tapasztalat, melyről most zsoltárt zengve tesz bizonyságot. Azonban ha végigolvassuk a zsoltárt, nyilvánvalóvá válik, hogy e vers szerzője olyan helyzetben van, amelyik igencsak okot adna a kesergésre, amely kifejezésre is kerül, viszont felkeltheti a figyelmünket az, hogy nem panaszkodással kezdődik mondandója, és nem is panasszal ér véget. A zsoltáros, és szavai szerint a nép, a rút körülmények között, a rájuk borult sötétségben meglátja Isten arcát, Isten arcának világosságát, és ez az, ami az ő arcukon is derűt fakaszt.

A mi arcunk, a mi szavaink vajon mit tükröznek ebben a minden tekintetben várakozással teljes időszakban? Tud-e a mi népünk, közelebbről egyházunk, és egyen-egyenként a keresztyén ember ujjongani az Istennek? A zsoltár arra bátoríthat bennünket, hogy emeljük fel tekintetünket, és lássuk meg az életünk fölött felragyogó Isten arcát. Keressük életünk eseményeiben, a minket körülvevő, sokszor ijesztő világban az Isten jelenlétét, az Ő tetteit, mindazokat az áldásokat, amelyek világosságként, mécsesként szegélyezik olykor sötét életutunkat. Keressük, fedezzük fel, és engedjük be életünkbe Krisztust, aki magáról mondta, hogy „Én vagyok a világ világossága!”

Ebben az adventben pedig különösen érezzük feladatunknak azt, hogy hiányaink, szükségeink helyett vegyük számba az Istentől kapott ajándékokat, áldásokat, és a zsoltárossal együtt adjuk tovább másoknak is, a talán szomorúnak, boldogtalannak tűnő népünknek, hogy minden időben boldog lehet az a nép, amelyik tud ujjongani az Istennek, és arcának világosságában jár.

Bohus-Kiss Ingrid