Spurgeon így ír a Zsoltárok könyvéről: „A zsoltárok az érzelem legváltozatosabb módozatait tárják elénk. A gyermeknek éppúgy, mint az aggastyánnak. Tanáccsal látnak el az élet küszöbén, és vigaszt nyújtanak a halál kapujában. Zsoltárral az ajkunkon kiléphetünk az életbe, félrevonulhatunk az ünnep csendjébe, odaállhatunk a szenvedő betegágyához, beköszönhetünk a vendéglátó házba, beléphetünk a templomba, az ima benső kamrájába, sőt még a mennyországba is”. Azt gondolom, ez a megfogalmazás hatványozottan igaz a 41. zsoltárra. A szerző ugyanis nyomorúságban van, a betegágyon fogalmazza meg gondolatait, érzéseit, mégis áthatja költeményét a boldogság érzése. Egészen konkrétan itt a nincstelenek megsegítése nyomán érzett öröm, a diakóniában résztvevő ember boldogsága jelenik meg. Úgy tűnik tehát, hogy a boldogság érzése nincs teljesen összhangban a külső körülményekkel; ami azt bizonyítja számunkra, hogy az egyre nehezedő testi, lelki, egzisztenciális megterhelés közepette is lehetünk boldogok.

Segíts másokon, Isten is megsegít! – mintha csak ez lenne a központi mondanivalója a szentírónak. Isten megemlékezik azokról a szolgálatokról, amiket neki végzünk, az Ő dicsőségére. Persze nem automatikusan működik ez. Nem tekinthetünk úgy Istenre, mint akinek kötelezően teljesítendő feladata lenne felénk az, hogy kívánságainkat teljesítse. A zsoltárban megjelenő ígéretek nem abszolutizálhatók, hanem sokkal inkább úgy kell azokra tekintenünk, mint amelyek elismerések arról, hogy Isten miként hajlamos megmutatni kegyelmét azoknak, akik hűségesek hozzá. Tény ugyanakkor, hogy Isten megtartja áldásait a hívők számára, akik odafigyelnek a rászorulókra. Legyünk hát Istenre, egymásra és önmagunkra is odafigyelő keresztyének!

Továbbgondolásra:

Gondoljuk végig hol és hogyan tudnánk a konkrét segítségnyújtásban részt venni a következő napokban, hetekben!

Tudunk-e boldogok, megelégedettek lenni a mindennapi gyötrelmek ellenére is?

Koós Mátyás