Hűtlen voltam és hűtlenek voltak hozzám. Vétkeztem és vétkeztek ellenem. Elszomorítottam és elszomorítottak. Áruló lettem és elárultak. Hazudtam és meghazudtoltak. Bántottam és bántottak. Nem értettem meg és meg nem értettem. Eltaszítottam és eltaszíttattam.

Mélységes mély verembe zuhantam, lelkem sötét bugyraiba temettettem. Magány lett társam. Bűntudat mossa éber tudatomat, szégyen árnyéka vetül álmaimra. Fájdalom és bánat fullasztó ereje ereszkedett valómra. Mély bú költözött zsigereim közé, onnan viszi hírét szerte szét gyalázatomnak. Kimondott és kimondatlan gondolataim, véghezvitt és elmulasztott cselekedeteim hangos recsegés és ropogás kíséretében ólmos súlyként nehezednek önmagamról alkotott márványszobromra, melyet hosszú idő gondos munkájával véstem hazugra: szépre, jóra, kedvesre. Nem merek előbújni, begubóztam, kicsire, apróra, láthatatlanná zsugorodtam, hogy még a mindent látó Isten se találjon meg. Ő a legkevésbé. Mert pillantása előtt megsemmisülök, keze érintésétől összeomlok. Jelenlétében agyon nyom minden bűnöm hatalmas kolonca. Nem bírom, nem vagyok képes bírni. Le a fényekkel, le az ünnepléssel – túl nagy a kontraszt, túl nagy a világosság, belehasít lelkem kellős közepébe.

De Isten máshogy gondolja. Látom közeledni. Hatalmas és erős lépteivel, terebélyes és határozott kezeivel, kétélű kardnál élesebb és velőbe látó szemeivel éppen felém közeledik. Engem néz, pillantása magához láncolja enyémet. Rettegek belenézni – nem tudok nem odanézni. Szelíd ereje szembenézésre, meztelenségre, a bűn felszínre hozására késztet. A szobor összetörik, romjai alól előbújik a valóság. Vallomás szakad fel valahonnan mélyről, gondolok, érzek és mondok mindent gát és kontroll nélkül. Nyíljon ketté gyönge és gyatra lábaim alatt a föld, nyeljen el azon nyomban!

De nem nyílik ketté talpam alatt semmi sem. Még mindig itt álok a Mindenható Isten felém közeledő vonzásában. Irgalom és szeretet szele szárítja fel arcomról könnyeimet. Megbocsátás és elengedés szellője simítja meg lelkemet, ahogy közeledünk egymáshoz. Bátortalan lépést teszek már én is, lelkem egy szeletében még mindig a megsemmisülést várva. De a megsemmisülés elmarad. Az Úr szemében öröm csillanása üzeni: hűtlenségem megbocsáttatott, vétkem eltöröltetett. Még mindig szégyellem magam, de most már erősebb, határozottabb bennem az öröm, a boldogság: Isten szeret, Isten megbocsájt.

Paczári-Pongor Melinda