Isten igényességéhez kell szabnunk magunkat

Talán kevesen tudják, hogy érettségi után ön nem a teológiára felvételizett, hanem a zenei tanulmányaira koncentrált.

A Debreceni Református Kollégiumban érettségiztem, majd a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába jártam orgona szakra, ahol Virágh Endre orgonaművész volt a tanszak vezetője. Gimnázium alatt teológiai előkészítőn is részt vettem Rózsai Tivadar vallástanáromnál. Nagyon féltem, hogyan fogom elmondani Tivadar bácsinak azt, hogy én inkább Miskolcra mennék Debrecen helyett. Tivadar bácsi hegedült, így neki is volt kapcsolata a zenével. Amikor összeszedtem a bátorságomat, és elmondtam neki, azt felelte, a zenetanulást fiatal korban kell elkezdeni, ezért legyek nyugodt, ő el tudja fogadni, hogy most nem teológiát fogok tanulni, hanem orgonálni. De azt is mondta, hogy figyeljem meg, vissza fogok én még jönni a teológiára.

Miért választotta a teológia helyett a konzervatóriumot?

Elég későn kezdtem el zenét tanulni. Tornyospálcán, ahol akkor édesapám lelkészként szolgált, nem volt zeneiskola, de még orgona sem volt a templomban. Most már van. Komoly zeneoktatással a debreceni kollégiumban találkoztam először tinédzserként. Kiderült, hogy jól is megy. Tagja lettem a kántusnak, és egyre erősödött a zenei érdeklődésem. Valójában nem is haboztam sokat, hogy a két hivatás közül melyiket válasszam. Tivadar bácsihoz hasonlóan magam is úgy gondoltam, nem tragédia, ha érettebb fejjel megyek a teológiára. Lelkészgyerekként láttam, hogy a teológiai tudomány és maga a lelkipásztori tevékenység nagy felelősség és komoly feladat egy húszas évei elején járó fiatalnak.



Nemcsak a zene, hanem a zenetörténet, a hangszertörténet is foglalkoztatta fiatalon, másodéves gimnazistaként himnológiai, organológiai kutatásba kezdett.

Ekkor már Kabán laktunk, ahol egyszer kezembe került az orgonaépítés presbiteri jegyzőkönyve. Nem sokkal előtte kaptam meg Hans Klotz Az orgonáról című könyvét is, amelyben volt egy fejezet a neves magyar orgonák történetéről. Onnan tudtam meg, hogy a debreceni Nagytemplom orgonáját Kiszel István építette át a mostani helyére. Ez megmaradt bennem. A kabai presbiteri jegyzőkönyvben pedig azt olvastam, hogy Kiszel István debreceni orgonaépítő készítette az ottani orgonát 1878-ban, ez felkeltette az érdeklődésemet. Naiv, a könyvek tiszteletében szocializálódott tizenéves voltam, úgy gondoltam, hogy Kiszel István nagy ember lehetett, ha a Zeneműkiadó által kiadott könyvben szerepel a neve, oda akárki nem kerülhet be. Elkezdtem a debreceni mester iránt érdeklődni. Akkoriban jelent meg Szigeti Kilián pannonhalmai bencés szerzetes Régi magyar orgonák című könyvének első kötete. Vettem a bátorságot, és ismeretlenül levelet írtam a szerzőnek, hogy engem érdekelne az orgonatörténet, és kértem, adjon néhány tanácsot, hogyan is fogjak hozzá.

Kapott választ Szigeti Kiliántól?

Nekem, az ismeretlen, más vallású kölyöknek adatgazdagon, körültekintően és a kutatáshoz eligazító tanácsokkal szolgált a válasza. Hat év levelezés következett, egészen a haláláig. A későbbiekben folyamatosan feladatokat adott, és orgonatörténeti sorozatának egri és szegedi kötetéhez fontos adatokkal tudtam szolgálni. Leveleivel, kismonográfiáival felkeltette bennem a tiszteletet a hazai orgonaépítő kismesterek teljesítménye iránt, akik nem nyugat-európai adottságokat, nem gazdag anyagi lehetőségeket és nem nagylelkű kegyurak bőkezű támogatását élvezve munkálkodtak, hanem gondok, anyaghiányok, szűkös gazdasági-technikai-társadalmi körülmények között alkottak ipartörténetileg jelentős, művészileg értékes és kivitelükben stílusosan míves orgonákat. És voltak köztük olyanok is, akik együtt tudtak haladni az európai orgonakultúra színvonalával. Közben megtanultam rendesen a levéltári munkát, amiben az akkori levéltár-igazgató, Kormos László nagy segítségemre volt. Elkezdtem összeállítani egy kartotékot először csak a Tiszántúl református orgonáiról, majd elkezdtem gyűjteni a magyar települések orgonás adatait. Ha időm engedi, ma is tovább gyarapítom az adattáramat.

Hogyan fogadták a tanárai az új hobbiját?

Kántorképzős tanáraim, Sepsy Károly és Karasszon Dezső is nagy érdeklődéssel hallgatta, ha találtam valami érdekeset. Engem pedig inspirált, hogy ez olyan világ, olyan terület, amelyet kevesen kutatnak, pedig az orgona fontos eszköze az istentiszteletnek, és óriási érték is.

Személyesen is találkozott Szigeti Kiliánnal?

Az intenzív levelezés közben kétszer találkoztunk személyesen. Egyszer Nyíregyházán járt, akkor egy napot együtt voltunk és beszélgettünk, majd egy másik alkalommal Ajakon a római katolikus templomban, amikor az általa tervezett orgonát átadták. Idén a Pannonhalmi Főapátság restauráltatott egy XVIII. századi kis orgonát az atya gyűjtéséből, amelynek az átadásán én mondhattam az emlékbeszédet Szigeti Kiliánról. Életem nagy ajándéka, hogy Debrecenből, a testvériskolából – szó szerint – levelező diákja lehettem orgonatörténet-írásból, én pedig tanáromként tekintettem rá.

Igaza lett Rózsai Tivadarnak, 1982-ben jelentkezett és felvételt nyert a Debreceni Református Teológiai Akadémiára.

1981 nyarán Virágh Endre tanár úr meghívására egy hónapos művészkurzuson vehettem részt Assisiben. A Zeneakadémián évente egy-két helyet hirdettek meg orgona tanszakon, és valójában már harmadikosként tudtuk, hogy kit fognak felvenni jövőre. Én ott, Assisiben már tudtam, hogy teológus leszek. Az egyházzenéhez két út vezet, vagy a teológia, vagy a zene. És mivel ez a zenei kapu becsukódni látszott, így egyértelmű volt, hogy a teológián fogom a tanulmányaimat folytatni. Gyakorlati teológus lettem, amelynek az egyik központi tárgya a liturgika, az istentisztelettel foglalkozó tudomány, ahol fontos szerep jut az egyházzenének is. Főleg, ha valaki komolyan veszi, hogy az istentisztelet egészére kell koncentrálni, amelynek a szíve közepe a prédikáció, de kiemelt jelentősége van azoknak a liturgiai elemeknek, amelyek körülveszik. Minden liturgiai elemnek az igehirdetés üzenetét kell erősítenie. Az egyházzene sokat tehet azért, hogy ne csak emelje az istentisztelet méltóságát, hanem a lelki töltését is mélyítse.

Bár nem lett önből Zeneakadémián végzett orgonista, azért előfordul, hogy lelkészi szolgálat közben, kántor híján, odaül az orgonához.

Ez számomra természetes. Sok lelkész kollégámnak van jó hangszertudása, hiszen az én teológiai éveim alatt még kötelező volt a harmóniumjáték, ahol a korálkönyv négyszólamú letéteinek a megszólaltatásáig el lehetett jutni. Akinek nem volt ehhez adottsága, annak meg is szomorította az életét ez a tantárgyi kötelezettség. Lelkészgyerekként korábban is hozzátartozott az életemhez a kántorkodás. Hetedikes-nyolcadikos koromban Kabán kántorkodtam, akkor édesapám már odaengedett az orgonához. Refis koromban és teológusként is a Debreceni Református Kollégium oratóriumának voltam a kántora, a konzis időszakban pedig a nyíregyházi gyülekezetben orgonáltam. Ezzel háláltam meg, hogy gyakorolhattam az Árokháty Béla tervezte, remek Rieger-orgonán. Előfordult, hogy a Nagytemplom orgonájához is odaültem segédlelkészkoromban, amikor Sepsy Károly szabadságon volt, de teológiai tanárként, rektorként is megesett, hogy leültem a hangszerhez, ha úgy adódott.

Nem csak a gyülekezeti éneklés miatt ül a játszóasztal elé. Májusban orgonista szerepben vett részt a Református Énekek ünnepén a Müpában, ahol Bachot játszott. Hogyan élte meg ezt a fellépést?

Sosem gondoltam volna, hogy nekem a Müpa lesz az a tér, ahol orgonálnom kell. Böszörményi Gergely szervezőként már évek óta győzködött, hogy vállaljam el a fellépést. Jóllehet már többször orgonáltam ennyi ember előtt külföldön is, belföldön is, itt inkább az volt az izgalmas, hogy az ember püspökként a lelkipásztori szolgálatát végzi, és nem a napi többórás gyakorlás tölti ki az idejét. Azért igyekeztem úgy felkészülni, hogy nyugodt szívvel ülhessek oda, és óriási élmény volt, mert a Müpa orgonája Magyarország egyik legjobb hangszere. Nemcsak nagyságában, hanem minőségében is. Mindemellett óriási ajándék is volt, és hálás vagyok az Úristennek a lehetőségért.

Magam is emlékszem arra, hogy a gyülekezetünk kántora éjjel gyakorolt a templomban, az orgona hangja pedig kiszűrődött az éjszakába. Püspök úr is felmegy éjjelente a nagytemplomi orgonához gyakorolni?

Nem, főleg mivel éjjel be is van riasztva a templom. De bőséges élményem van arról, hogy milyen este, nyugodt időben egyedül lenni a templomban, nemcsak a hangszerrel, hanem Istennel is, és az ő jelenlétében muzsikálni. Ez leírhatatlan. Az ember teljesen bele tud feledkezni a hangzásba, ott tényleg megszületik az az élmény, hogy most valami bensőséges, nagy átalakulás történik. Charles-Marie Widor orgonaművész, zeneszerző öntötte ezt a legszebben szavakba: „Orgonán játszani annyi, mint az örökkévalóság megérzéséből és megértéséből fakadó erőt kinyilvánítani.”



Otthon tud gyakorolni?

Van egy pianínónk és egy kétmanuálos, teljes pedálsoros, elektromos orgonánk. Az utóbbit nem a hangszínei miatt szeretem, mert nem szépek, a hangterjedelme miatt jó rajta gyakorolni. Ha van egy kevés időm, odaülök a hangszer mellé, ez engem mindig felüdít.

Elég sok orgonát ismer. Van kedvence?

Érzelmileg két hangszerhez kötődöm különösen. A debreceni Nagytemplom orgonája az egyik, a másik pedig a Kistemplomé, amelyet most sikerült restaurálni. Ez utóbbi Kiszel István mesterműve, aki az átadást már nem érhette meg, mert hatvanesztendős korában, 1880- ban meghalt.

Gyakori vitatéma, hogy az elektromos orgonáknak nincs lelkük, a sípos orgona az igazi.

Ha nincs lehetősége egy gyülekezetnek arra, hogy hozzájusson egy sípos orgonához, akkor a szakadt fújtatójú harmónium helyett tökéletes választás egy elektromos hangszer, amelynek a hangja hasonló az orgonáéhoz. De csak hasonló. Még akkor is, ha történelmi orgonák hangképét töltik fel az újabb digitális hangszerekre. Azt a fajta ércességet, amelyet egy sípos orgona tud megszólaltatni, azt a fajta puhaságot, amelyet egy fasíp tud nyújtani, nem tudja úgy előállítani a legjobb elektronikus hangszer sem. És ezzel nem lebecsülni akarom az elektronikát, hanem inkább arra akarok rávilágítani, hogy az más hangszer. A különbséget pedig a hangkeltés fizikájában kell keresni. Az elektromos hangszerek tömegtermelésben készülnek, ellenben minden sípos orgona egyedi, amelyek lelkét az orgonaépítő mester törődése, hozzáértése adja, aki minden egyes sípot beállít, intonál és behangol, figyelve az adott tér sajátosságaira, és így áll össze egyedi módon annak az orgonának a hangzása.

Az egyházzenében egyre nagyobb teret követel magának a modern hangszerekkel előadott dicsőítés. Viszont sokan azon is felháborodnak, ha ez a két szó egy mondatban szerepel, mert a gitáros-dobos dicsőítést „ördöginek” tartják. Ön szerint is az?

Az igényes és az igénytelen istendicsőítés között tudok különbséget tenni. Nem helyes rásütni valamire, hogy „ördögi”, és eleve nincs helye a liturgiában. Szerintem az Úristen nem így mérlegeli a muzsikálásunkat meg az egyházzenét. Viszont ő nem elégszik meg akármivel, akkor sem, ha az nagyon lelkesnek tűnik. Amikor könnyedebb, ifjúsági műfajban éneklünk neki, annak is rendezettnek, mívesnek, méltónak kell lennie, mert a rendetlen, fésületlen, gagyi előadás méltatlan a teremtő, megváltó, megszentelő Istenhez. Ugyanígy van ez a klasszikus egyházzenével, amely szintén lehet széteső, pontatlan, ami ismét csak méltatlan az Úrhoz. Minden műfaj esetében elvárás, hogy Isten igényességéhez kell szabnunk magunkat.

Az interjút készítette: Hegedűs Bence
Megjelent a Reformátusok Lapja 36. lapszámában.
Fotók: Zelenka Attila