Átvisz - Imádság önmegtartóztatásért

Imádság önmegtartóztatásért

Akár egy barokk festmény is lehetne.

Ahogyan oltalmazol, Uram.

Néha csak elmosolyodom, ha végig gondolom.

Mennyei lakomától jó erőben angyalsereg

húzza, vonja, taszigálja el:

az önteltségtől nagyra duzzadó fejem

a túlzó, hiábavalóságra lobbant szívem lángnyelveit

a keserűségtől szikrát szóró nyelvem

a harcolni siető megfeszülő öklöm minden ujjpercét

a más karjaiban elengedni, oldódni vágyó testem-lelkem…

El. Távol tőlem.

Akár egy barokk festmény is lehetne.

Kiállításra szoruló, ormótlan jelenet.

Kirakat:

ecce homo, íme, az ember.

Tragikomikus állapot.

Az egek ereje kell.

Kozmikus eset.

Akár egy barokk festmény is lehetne.

De nem.

Minden részlet folytonos mozgásban:

duzzad a fej,

lobban a szív,

szikrát szór a nyelv,

szorul az ököl,

oldódni vágyik a test…

És hetvenszerhétszer is rám mosolyogsz.

Szelíden. Szerető szóval édesgetsz magadhoz.

Pedig véres árat fizettél,

mégis termeszétesen gördül a mosolyod:

Van elég.

Van kegyelem.

Krisztus ereje, lakozz bennem!

Ámen.

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor 12,9)