A sas - Gregussné Buzás Irén áhítata

A sas

Ézs. 40:27-31

Mindannyian szoktuk érezni egy nehéz nap után a fáradtságot, az erőtlenséget, azt, amikor úgy érezzük nincs tovább - biztos ismerős mindenki számára ez az érzés.

Akik fizikai munkában foglalatoskodnak, estére mire hazaérnek, úgy érzik „leszakad a derekuk”, például egy napszámban eltöltött kemény nap után. De lelkileg ugyanígy el lehet fáradni, amikor mindenféle teher alatt roskadozunk (veszekedések, pénz- és munkanélküliség, betegség súlya alatt roppanunk össze, szinte teljesen), s kimondjuk azt, hogy innen nincs tovább, nem bírjuk tovább.

Isten igéje, a felolvasott igeszakaszból, pontosan egy ilyen kilátástalan helyzetből szól hozzánk. Isten népe ugyanis fogságban volt, ahol a nép már annyira roskadozott a teher alatt, hogy úgy érezte, már Isten sem figyel rájuk, sőt, nem is törődik velük. Ezért is mondja itt Ézsaiás: „miért beszélsz így, Izráel: Rejtve van sorsom az ÚR előtt, nem kerül ügyem Isten elé”. S egy olyan szép képpel kezdi vigasztalni Ézsaiás Isten népét, amit szinte mindannyian egyből magunk elé tudunk képzelni: a sas képével.

Milyen madár is ez a sas? Mit tudunk róla, és mit akar Isten számunkra is e madár példájával üzenni?

A sas egy olyan állat, ami rendkívül gyorsan tud repülni, szinte a 240-300 km/h-ás sebességet is eléri, és óriási magasságokba (akár 7000 méter magasságba is), amivel majdnem a Földünk legmagasabb csúcsáig feljut. Amikor repül és eléri a megfelelő magasságot, a sas ezt követően egyszerűen csak kiterjeszti szárnyait, és úgynevezett vitorlázó repülésbe kezd, ami számára nem kerül külön erőfeszítésbe, mert a levegő felhajtóereje viszi tovább. Nem erőlködik tehát fáradtan tovább, hanem rábízza magát, az Úr által csodálatosan megalkotott természetre, és engedi, hogy az vigye, lebegtesse tovább.

Van azonban a sasnak még egy különleges tulajdonsága: nagyon éles látása van. S ebben az óriási magasságban nagyon jól belátja a terepet – így mindenek fölé emelkedik.

Hogyan tanítja repülni a sas a fiókáját?

Amikor a sas mama tanítja repülni fiókáját, látszólag kegyetlen dolgot tesz: úgy intézi a dolgokat, hogy a kis sasfióka kizuhanjon a biztonságot adó, kényelmes és „meleg” fészekből, s „elkezdődjön” nála a zuhanás. Zuhanás közben aztán a fióka felkészülhet a legrosszabbra, de még mielőtt ez bekövetkezne, a sas mama gyönyörűen a sas fióka alá repül, úgy, hogy a kis fióka, pontosan a sas mama hátára, a szárnyai közé érkezik. Igen ám: de itt még nem ér véget a történet, mert sas mama ismét a magasba emelkedik vele, méghozzá sokkal magasabbra, mint előzőleg, és ismét megengedi a kis fiókának, hogy a mélybe zuhanjon. Mindaddig folytatódik ez adolog, amíg a kis sas megtanulja kiterjeszteni a szárnyait, és azt, hogy hogyan használja, hogyan hagyatkozzon az Úr által teremtett csodálatos természetre, elengedve magát, egyszerűen csak vitorlázzon – minden erőfeszítés nélkül.

S van még egy érdekes tulajdonsága a sasnak: a sas csak röptében szép és méltóságteljes, ezzel szemben, ha a földön járkálni próbál, olyan gyámoltalan és ügyetlen, hogy valósággal nevetséges – mert a sas égi madár, oda tartozik, ott teljesedik ki.

 Egy ide kapcsolódó történet: James Aggrey-től A sas története.

„Egyszer talált egy ember egy fiatal sasfiókát, amit hazavitt a saját tyúkjai udvarába, ahol megtanulta a sas, hogyan táplálkozzon a tyúkok eledelével, és azt is, hogyan kell viselkednie „tyúkként”. Néhány év múlva meglátogatta ezt az embert egy természettudós. Miközben együtt mentek az udvaron át, megszólalt a vendég:

-              Az a madár ott, az nem tyúk, az egy sas!

-              Igen – mondta a gazda – ez igaz. De én tyúknak neveltem. Ez már nem lesz többé sas, csak egy tyúk, még akkor is, ha a szárnyai fesztávolsága eléri a 3 méter hosszúságot. 

-              Nem –, mondta a másik. Ő még mindig egy sas, mivel a szíve egy sasnak a szíve. S ez fogja őt felrepíteni a legnagyobb magasságba.

-              Nem, nem – mondta ismét a házigazda -, ő most már egy rendes tyúk, és soha többé nem fog úgy repülni, mint egy sas.

Ezért a két ember megállapodást kötött egymással, hogy ezt a dolgot alaposabban kivizsgálják. Óvatosan fogta a természettudós a sast, és a magasba emelve ezt mondta neki:

-              Te az égi magassághoz tartozol és nem a földhöz. Terjeszd ki a szárnyaidat és repülj!

De a sas zavarodott volt, nem tudta ki ez az ember, és amikor látta, hogy a tyúkok a magokat csipegetik, leugrott a földre, azért hogy újra a tyúkokhoz tartozzon.

A természettudós ember a következő nap még elszántabban felvitte a sast a ház tetejére, és odafordult hozzá:

-              Te egy sas vagy. Terjeszd ki a szárnyaidat és repülj!

De a sas megijedt attól az énjétől, ami számára ismeretlen volt, és ismét leugrott a tyúkok eledeléhez.

A harmadik napon a természettudós ember nagyon korán kelt, és felvitte a sast egy magas hegyre. Ott a magasba tartotta a madarak királyát, és újra a repülésre bátorította. A sas körbenézett, visszapillantott a tyúkok udvarára, majd föltekintett az égre. Még mindig nem repült. Ekkor az ember direkt a Nappal szembe tartotta a sast, és ekkor megtörtént: a sas elkezdett remegni, és lassan kiterjesztette a szárnyait, elkezdett felemelkedni egy győztes kiáltással az ég felé. Lehetséges, hogy a sasnak időnként még honvágya van, amikor a tyúkokra gondol. Amennyire bárki is tudja, soha többé nem tért vissza, azért hogy ismét egy tyúk életét élje. Ő egy sas volt - az égi magasságok királya –, még akkor is, ha úgy nevelték, mint egy tyúkot, és azzá is szelídítették. Ő egy sas volt, az égi magasságok királya.”

Mit akar Isten üzenni számunkra a sas történetén keresztül?

Ránk nézve egy tanulságos szempont, hogy felülemelkedjünk a problémáinkon, mint a sas, egészen olyan magasságig emelkedni, ahol már csak az Úr és mi vagyunk jelen. Kérni Tőle imában, hadd láthassunk mindent tisztán, az Úr szemén keresztül. S hadd tudjunk ráhagyatkozni és megnyugodni az Ő tenyerében, ahogyan a sas ráhagyatkozik a levegő felhajtóerejére, és csak „vitorlázik”, nem erőlködik. Mi is Őhozzá hasonlóan hadd tudjunk az Úr kegyelmében bízni, Őrá hagyatkozni, és békességben megnyugodni, - mert biztos helyen vagyunk az Úr hordozó tenyerén.

Amikor a sas mama kitaszítja fiókáját a fészekből, nem azért teszi, mert rosszat akar neki, pontosan az ellenkezőjét akarja: azt, hogy megerősödjön, hogy megtanuljon repülni, és ezáltal élni. Amikor Isten nekünk is nehézségeket és próbákat ad az életünkben, nem azt akarja, hogy elpusztuljunk – pontosan az ellenkezőjét akarja, hogy megerősödjünk: Isten a próbákat, a nehézségeket, az „átkokat” áldássá fogja fordítani az életünkben. (Neh. 13:2) Mert azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat szolgálja. (Róm.8:28)

Végül, ahogyan a sas nem tud járni a földön, sőt, nevetségessé válik, mert ő égi madár, és oda tartozik, nekünk sem szabad elhinni, amikor az ősi ellenség, a gonosz el akarja hitetni velünk, - hogy mi csupán csak „tyúkok” vagyunk – vagy azt, hogy kilátástalan az életünk, nincs kiút, mindig ilyen nyomorúságos körülmények között fogunk élni, soha semmi sem fog változni….

Ez nem igaz! Ez csupán az ősi kígyó, a gonosz hazugsága! Mert Isten Fia, Jézus Krisztus a Szabadító megtörte a gonosz hatalmát a kereszten és megtöri mindazok életében, akik hittel elfogadják Jézus Krisztust és kérik Tőle a szabadítást. Hadd legyen a mi életünk valóban a sas madáréhoz hasonló, mint aki felül tud emelkedni az Úr által minden próbán, nehézségen; mint akit egyedül az Úr lelke vezérel, mert áldásra hívatott és nem átokra – adja Isten, hogy így legyen!

Ámen

Fotó: Zelenka Attila