Isten álma

Lekció:

Zsolt 23. és Mk 1,32-39

Textus:

Zak 8,23 (Az egységnap vezérigéje)

Ezt mondja a Seregek Ura: Azokban a napokban tízen is megragadnak a mindenféle nyelvű népek közül egy júdait ruhája szegélyénél fogva, és ezt mondják: Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!

Mk 1,36-37-38 (Bibliaolvasó vezérfonal napi igéjéből)

Simon és a vele levők azonban utánasiettek (Jézusnak), és amikor megtalálták, így szóltak hozzá: Mindenki téged keres. Ő pedig ezt mondta nekik: Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert ezért jöttem.

    Keresztyén Testvéreim itt Debrecenben, valamint a Televízió készülékei előtt és a rádiót hallgatva!

        A Szentírás belső bizonyságtételének mindent elsöprő ereje tör föl a mondatokból. Zakariás Messiás-víziója még csak utalás, de a Messiás-Jézus fellépése már hús-vér tapasztalat. A két megszólalás történelmi helyzete más, de mindkettőben beszédtémává válik az Isten jelenléte. Hallanak Istenről és láthatóvá teszik akaratát. Isten jelenlétének hatása tematizálja az életfolytatásukat.

    Párhuzamba állíthatók a kijelentések. A próféta szerint lesz még olyan, hogy „megragadnak a mindenféle nyelvű népek közül egy júdait”.

Péter meg azt mondja a júda törzséből való Jézusnak: „Mindenki téged keres.”

    A mindenféle népből valók azt kérik: „Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!” Jézus pedig küldetéstudattal mondja: „Menjünk máshova …, hogy ott is hirdessem az igét, mert ezért jöttem.”

    Mindkét bibliai ige Isten álmáról üzen.

    Isten álma az volt, hogy az a nép, amelyet Ő a népek tengeréből kiválasztott, az megismerve Őt, hirdetni fogja majd akaratát, képviseli életszemléletét és a népek világosságává lesz, útjelzővé, hogy ők is rátaláljanak az egy igaz Istenre. Küldetéses elgondolással kötött szövetséget Isten a választott néppel.

    Isten egy hűséges, mellette kitartó, akaratát szemléltető népre vágyott, de csalódnia kellett. A bűn, büntetés és bűnbánat hullámvasútján utaztak. Többször is megjárták a zuhanás keserű állomásait. Közben jöttek a kisszerű torzsalkodások, a hétköznapi rivalizálások, majd az elfásulás és az uralkodó csoportokhoz való dörgölődések. A babiloni fogságtól kezdve idegen erők szivárogtak be a nép életébe és alakították döntéseit. Meghasonlások történtek úgy, hogy Júda csupán egy nagyhatalom tartománya lett. Nyelvükkel, erkölcsükkel és életmódjukkal alkalmazkodtak az aktuális nagyratörőkhöz, az új helyzethez. Felszínesen szövegeltek ők Istenről, de nem bíztak benne mindhalálig. Volt fülük, de nem értették Őt. Néha nosztalgiáztak róla, de elfelejtettek Vele beszélgetni.  

    Isten nagyot álmodott róluk, őket azonban az álmosság kerítette hatalmába. Bálványaik bőven voltak, Istenük azonban már alig. ---Isten mégsem mondott le az álmáról. Zakariás prófétát már szinte egy reménytelen helyzetben hívja el, hogy vázolja fel Isten vágyálmát a boldog jövendőről: „Ezt mondja a Seregek Ura: én kiszabadítom népemet napkelet földjéről és napnyugat földjéről. Hazahozom őket, és …az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek, valósággal és igazán.” (7-8)

    Az ige a félretolt, elfeledett, leértékelt, peremre szorított Istent központba emeli, életszervező erőként mutatja be, és erejében nem kételkedik.

    Isten jelenléte orientációs, tájékozódási pont. Mivel Isten népével van, nem gúnyolódhatnak rajtuk többé. Ő kiáll értük és beavatkozik az érdekükben. Ezért félre a rezignációval, a kishitűséggel, „mert nem a félelemnek lelkét adta nékünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7), csak vegyétek komolyan a saját küldetéseteket. Isten komolyan vesz bennünket, és érdekünkben valóra is váltja az álmát.

    Mindig emlékezetes az, amikor Isten belenyúl a körülményekbe, népek viszonyába, és személyek élettörténetébe, és átrendez mindent. Amikor hatalmasokat dönt le és szegényeket emel fel, amikor szabadulás, elengedés, honfoglalás és élettér születik Isten irgalmából. Helyreáll és kiigazodik valami, amit az ember összegubancolt és konfliktus-sorozattá bonyolított. Ilyenkor Isten a rendező erő, Ő a nagy dirigens, és beáll a rendeződés időszaka, kialakítja az újrakezdés starthelyzetét. 

    Ez a történelmi tapasztalat tette Zakariást a reménység prófétájává, és az Isten álmának lejegyzőjévé, aki azt üzeni: amikor egy személy, egy nép életének Isten válik a középpontjává, a viszonyítási pontjává, akkor az feltűnő alakulattá válik. Ahol, és amikor egyedül Istené a dicsőség, ott feltámad az életösztön és az életkedv és ezt mondják: Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!

    Isten tekintélyének az elismerése letöri az egymás fölötti hatalmaskodás igyekezetét. Ha helyére kerül az életemben, gondolkodásomban az Isten tekintélye, akkor az rendezi az általam érzékelt hatalmi viszonyokat is.

    Akik itt azt mondják: Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten –, azok nem talpnyaló alattvalóknak, megélhetési behódolóknak és csatlósoknak jelentkeznek, hanem felebarátnak, megbízható szövetségesnek, korrekt partnernek, mert rájöttek valamire.

    Rájöttek, hogy Isten álmában ők is benne vannak. Nem a reményfutamban, nem jobb híján, hanem közvetlenül, hiszen eredetileg is számított rájuk az Isten.

    Az egyedül dicsőséges Isten tükröt tart eléjük, hogy viszonyítsanak, és aztán annak megfelelően minősítsenek másokat.

    Isten előtt fel kell adni öndicsőítésüket, túltengő emberimádatukat és saját diktatórikus hajlamukat is. Amíg ezeket fel nem adják, addig ezek bármikor felüthetik a fejüket, mert az úrhatnámság, az uralkodni vágyás mindannyiunk életében kísértés.

    Alig vesszük észre, hogy olyan követelőzés tárgyává válik a dicsőségadás, a méltóságjelzők használata és az emberajnározás, ami valóban az Isten dicsőítéséből vesz el valamit. Gyakran találkozunk félresiklott tekintélyelvűséggel. Hány ember esett áldozatul annak, hogy nem tudta, vagy nem volt ereje elhárítani magától a tekintélyességbe zavarást. Belekényszerült egy szerepbe és el is hitte magáról, hogy ő valóban tekintély, s így lett áldozat. Ezen a ponton nincs további közös út, együtt menés. Szétválás van.

    Családi, munkahelyi, egyházi, világi bajunk, hogy nemcsak Istent tiszteljük rosszul, hanem egymást is. Elhitetjük emberekkel, hogy valakik és el is hiszik, s aztán csodálkozunk az elvárásaikon. Apák tettek tönkre fiakat, anyák leányokat, főnökök beosztottakat, lelkészek gyülekezeteket, politikusok országokat. Ezen a pontos sincs további közös út, együtt haladás. Konfliktus van.

    Egyházunk vezérigéjét sokszor emlegetjük: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – Vajon ez a kérdésbe csomagolt kemény állítás meglátszik-e rajtunk? Sokszor dacos önvédelem, és belül emlegetjük, pedig közérzetet alakító erőnek kellene áradnia belőle kifelé. Vajon feltör-e a kiáltás az életünket látva a mellettünk élőkből: „Hadd tartsunk veletek…”

    Ma igazi kihívás és megmérettetés az, hogy a keresztyén értékek semmibevételét felemlegetők – egyházon belül és azon kívül – mutatnak-e nyitottságot az önkorrekcióra és az öntisztulásra, egyházias nyelvünkön: megtérésre, a magunk revíziójára, hogy a Krisztus-követés minősége változzon.

    A keresztyén ember feladata az, hogy Isten dicsőségének a tanúja legyen. Ez a dicsőséglátás önmérsékletre késztet, de bátorságot is ad. A minőségi életet élő hűségesek, irgalmasok, áldott életűek példájával Isten a legnagyobb vonzerőt mutatja fel, hogy mások is ráleljenek az áldáshordozó emberekre és kövessék útjukat ők is Istennel.

    A megáldottság vonzereje páratlan! Egész keresztyén életünknek ez az áldáshordozás adja az értelmét: áldássá lenni a környezetünkben!

    Isten Zakariáson keresztül megosztotta ezt. De ez nem terjedt úgy, mint manapság egy ütős hír vagy egy jó fotó a facebook-megosztással.

    Ezért Isten maga vette a kezébe az álma megvalósítását.  

    Nem egy újabb próféciát íratott a küldetésről, hanem életre keltette magát a Küldöttek Küldöttét, Fiát, Jézus Krisztust.

    Vérbeli igehirdetőt támaszt, Testté lett prédikátort, aki megvalósítja Isten álmát.

    Elküldte Jézust, akinek a látóköréből nem esnek ki a testi-lelki bajokban szenvedők, a sokféle betegségben sínylődők, és az ördögi megszállottságokkal küszködők sem. Mennyire ismerjük: elég egy hirtelen jött betegség, a testi-lelki épség elvesztése, elég egy váratlan gyászhír, egy nem várt csalódás és már ránk is tör a kifosztottság. A lelkünkbe tipor egy-egy kiüresítő hazugság, megalázás, mocskolódás, és az ember egyik pillanatról a másikra sebzetté válik. Elvett álmok, meghiúsított lehetőségek, bevádolt becsület, kiüresedett házasság, megingott lelki egyensúly, megbomlott psziché, megszűnt munkalehetőség, blokkoló közöny. Ez a sokarcú kifosztottság félholttá, használhatatlanná és keserűvé tud tenni.

    Elég, ha helyben hagy bennünket a megélhetésért folytatott küzdelem, a feladatunk súlya; elég, ha magadra maradsz a kétségeiddel és a félelmeiddel.

    Elég, ha gondterhelt, kétségbeesett vagy ideges és mérges vagy; elég, ha szerencsétlen, alulöltözött és rosszarcú vagy, és már egészen másként mérnek meg a pillantásukkal az emberek és akkor ördögien tudnak körözni a gondolataink és visznek egyre távolabb Istentől.

    Ha igaz az, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni, akkor kétszeresen igaz az, hogy nem jó a sérült embernek egyedül lenni”.

    Ki tudná jobban ezt, mint az a Jézus, aki „sokakat meggyógyított, akik különféle betegségekben sínylődtek, sok ördögöt is kiűzött és nem engedte megszólalni az ördögöket, mivel azok ismerték őt” (34).

    Nem nagyított Simon Péter, amikor azt mondta: Mindenki téged keres!

    Tömegek keresték a csodadoktor Jézust, de ő nem látványosságnak jött. Ezért miközben igét hirdet és életgyógyítást végez, arra törekszik, hogy csökkentse a néző számot, azoknak a számát, akik a bajba, nyomorúságba, válságba jutottakat karba tett kézzel szemlélik és megmaradnak sopánkodó nézőknek.  

    Jézus üzenetének célkeresztjébe kerül az a szomorú tény, hogy egyre több ember válik nézővé. Olyan nézővé, aki a nyilvánvaló és kiáltó helyzetek, állapotok, áldozatok láttán is megmarad ezeket szívtelenül elnézőnek.

    Egy nem rég meghalt német teológusnő írta (Dorothea Sölle): „Társadalmunk a rablók és a járókelők társadalma, amelyben egyre több ember válik nézővé. Nézői ők saját életüknek és nézői a másikénak. Mindenben résztvesznek, de csak, mint nézők – a sportban, a játékban, a másik ember szenvedésében. Az életlopóknak jobb szolgálatot nem is tehetnének.”

    Jézus nem tudja elnézni a bajba jutottat és nem tetszik Neki, hogy mi kívülállóként, a lelátóról nézzük válságos világunkat. Ő hallótávolságba hív. Behív a történések sűrűjébe, ahol az Ő igéje működik, hogy halljuk meg végre az Isten szavát, mert a hit hallásból van.

    Az egyház küldetésének lényege, hogy megossza a világgal a meghallott evangéliumot, a megváltás csodálatos örömhírét. Ebben az örömhírben van személyes méltóságuk, értékességünk és fontosságunk bizonyossága. Ezért:  

„Legyünk Egyház, ki folyvást tanul, ki odafigyel a kérdező nőre,                                              

ki felismeri a kereső férfit, nem aszott nézeteket ismétel unos-untalan, hanem előre tör.

Legyünk Egyház, ki emberi, ki szívvel ítél, lélekkel tanít, szívósan szolgál, és nem felsőbbrendűen, hanem odahajolva kérdez.

Legyünk Egyház, ki igazmondó, ki a szükségeset mondja, a helyeset hitelesíti, nem a világ játszadozásaihoz idomul, hanem Isten országához.

Legyünk Egyház, ki táplál, ki friss kenyeret nyújt, és tiszta bort, ki remél, nemcsak érvel, és ki nem pusztán oldoz, hanem hevít, melegít.

Legyünk Egyház, ki azon van, hogy jóság, és nagylelkűség legyen.” ^[1] Ámen.

[1] Ferment, 2005/1. 17. Jacqueline Keune versét fordította: Bencze Lóránt.

A prédikáció elhangzott 2019. május 18-án, a Magyar Református Egység Napján. 


Fotó: Derencsényi István