Úrvacsora

Az Úrvacsora mindenekelőtt Jézus Krisztus áldozatának tényét jelzi. A tények nyelvén mondja el az evangéliumot. Hitvallásaink nagymértékben hangsúlyozzák az Úrvacsorának ezt a szolgálatát. A Heidelbergi Káté így tanít: "Az Ő teste a keresztfán énérettem olyan bizonyosan megáldozatott és megtöretett, vére pedig kiontatott, amilyen biztosan szememmel látom, hogy az Úrnak szolgája a kenyeret számomra megtöri és a poharat nékem nyüjtja" (Heidelbergi Káté 75. kérdés-felelet).

Az Úrvacsorában nem ember cselekszik, hanem Jézus Krisztus. Ő az, aki nekünk szolgál, önmaga teljes odaadásával. Az Úrvacsora a reménység sákramentuma, mert nemcsak emlékeztet az Úr halálára, hanem a jövendő ígéretét is adja, a Bárány menyegzőjének előképeként (Jel 19,7).

Ismeretes, hogy az egyház története során nagy viták voltak arról, hogy miként lehet értelmezni Jézus jelenlétét az Úrvacsora jegyeiben? A magyar református értelmezés túllépett a római katolikus transzszubsztancia, a lutheránus konszubsztancia fokozatain, a mi meggyőződésünk, hogy az Úrvacsora jegyei nem változnak át Jézus testévé és vérévé. Ugyanakkor valljuk, hogy az élő, megdicsőült Krisztus az Úrvacsorában valóságosan jelen van, és velünk teljes valójával közösségre lép. Ez a valóságos jelenlét azonban - miként az igehirdetésben is - a Szentlélek által történik. Ezt a református tanítást Kálvin nyomán reális presentia-nak nevezzük. Jézus Krisztusnak a Szentlélek által való valóságos jelenléte teremti meg azt a vele való titokzatos egyesülést (unio mystica cum Christo), amiről a Heidelbergi Káté így beszél: "Mi a Szentlélek munkája által olyan bizonyosan részeseivé válunk az Ő valóságos testének és vérének, amilyen bizonyos az, hogy a szent jegyeket az Ő emlékezetére testi szánkba vesszük" (H. K. 79. kérdés-felelet).