A bánatból Isten felé

Gyermek-istentiszteletre a debreceni Kistemplomba járt három testvérével, szülei is ehhez a gyülekezethez tartoztak. Amikor azonban a templomba járókat megbélyegezték, a család úgy döntött, hogy hitüket saját otthonukban, a négy fal között gyakorolják. Mindezek ellenére Kovács Imréné Varga Julianna lányának 1967-ben nem névadója volt, hanem keresztelője, szintén a Kistemplomban, és a szüleit is református szertartás szerint temették a rendszerváltás előtti időkben.

Otthon az Úrral

Sem az iskolában, sem később, a munkahelyén nem volt, akivel megossza hitét, gondolkodásmódját, így maradt a rendszerváltásig a csendes otthoni imádkozás és bibliaolvasás. – Munkaügyi előadó voltam, majd később munkaügyi osztály­vezető. Életem legnagyobb krízise az volt, amikor a Vágóhíd utcában lévő porcelángyárban kiadtam a munkakönyveket a dolgozóknak, majd a munkaügyi központban is én fogadtam őket. A szívem majd megszakadt, de közben örültem annak, hogy én vagyok ott, mert így talán nem érezték megalázva magukat az emberek, és könnyebb szívvel tudták azt az időszakot átvészelni – emlékezik vissza Julika néni, akinek mindig fontos volt, hogy tudjon másoknak segíteni. Ebben az időszakban nem járt templomba, hitében mégis erősítette az egyik bátyja, aki mélyen hívő ember volt. Ő, amikor beteg lett, így készítette fel húgát saját halálára: „Ne sírj, mert majd egyszer odafönt a nagyasztalt körbeüljük, és akkor megbeszéljük!”

Tragédiák sora

Julika néni számos csapást élt át életében. Mindig nagyon vágyott keresztgyermekre, azonban az elsőt még csecsemőkorában elvesztették, a második pedig tíz évvel ezelőtt tragikus körülmények között elhunyt. Ez a teher teljesen összeroppantotta Kovács Imréné testvérét, aki négy héttel fia halála után hunyt el. Ezek a tragédiák vezették el Julika nénit újra a templomba. – Teljesen ismeretlenül felkaroltak a gyülekezeti tagok, és biztattak: higgyem el, ha köztük maradok, könnyebben átvészelem ezt a szomorú és nehéz időszakot. Így is lett – mondja, majd hozzáteszi: – Szeretem ezt a gyülekezetet, és amiben tudom, támogatom.

Istennel a mindennapokban

Annak ellenére, hogy Julika néni sokáig nem tartozott egy gyülekezethez sem, mindig imádkozott, és hiszi, hogy az Úr a múltban is támogatta őt. Amikor az egyik unokája kis súllyal született, akkor is épp úgy érezte az Isten segítségét, ahogyan most is érzi, hogy erőt ad neki a mindennapokhoz. De nem csak a hétköznapok terheivel kell megküzdenie, Parkinson-kórban szenvedő férjét is támogatnia kell, és ehhez is az Úrtól kap erőt és szeretetet. A tíz évvel ezelőtti családi tragédia óta ott van a Biblia Julika néni éjjeliszekrényén. A testvérétől egy Bibliaolvasó kalauzt is kapott. – Ez segít abban, hogy jobban megértsem az Igét. Azt is megtapasztaltam, hogy azokon a napokon, amikor reggel olvasom a Bibliát, minden feladatom, amely aznap vár rám, szinte játszi könnyedséggel megvalósul. Mi ez, ha nem fentről jövő segítség? – mutat rá Julika néni, akinek a férje ugyan nem jár templomba, de támogatja feleségét a gyülekezeti életben való részvételben, és amikor templomba megy, mindig így köszön el tőle: „Isten veled!”

Kovács Imréné vallja, hogy a gyülekezethez tartozás, az Istennel való szorosabb kapcsolata lecsendesítette hirtelen természetét, nyugodtabb és megfontoltabb lett. Elszomorítja azonban az, hogy egyre kevesebb fiatal jár a gyülekezetbe. Az unokák közül is csak az az egyik jár templomba. – Ezt nem szabad erőltetni – mondja Julika néni, de kiemeli: sajnálatos, hogy a fiatalok a konfirmáció után eltűnnek a közösségből. Úgy véli, ennek az is oka lehet, hogy túlzottan elmerülnek a technika világában, és nem látják, hogy az ő életükben is mennyi mindenben kérhetnék az Úr segítségét, aki mindig segít, akár az utolsó pillanatban is. 

Buzás Borbála