Kölcsey utca 9.

Majd ha nyugdíjas leszek, mindenre ráérek – ez a mondás határozza meg a gondolkodását a középkorosztálynak. A mindenre magába foglalja az egyházi életet, a családi kapcsolatok ápolását, a fiatalkori barátságok újjáélesztését. Így megy ez nemzedékről nemzedékre, immár hatvan éve. Míg negyven évvel ezelőtt nem volt érdemes templomba járni, ma nem érdemes a drága időt az egyházban tölteni. S az idő az élet közepén nagyon drága, nem lehet elpazarolni, mert fontos feladatok, rengeteg munka terheli a derékhad vállát. Majd ha nyugdíjas leszek, jobban ráérek templomba menni. A negyedik nemzedék is ezt éli az ötödik nemzedék elé: csak ha nyugdíjas leszel, csak ha már megöregszel, akkor lesz időd efféle szabadidős tevékenységre, mint a hitélet. S elszaladnak az évek hitélmény nélkül, isteni tanács nélkül, istentiszteleti közösség nélkül, tanácstalanul ülnek végül ősz fejjel mégis a templom padokban némelyek, míg mások megdöbbenve mondják – azt hittem, ha nyugdíjas leszek, majd ráérek, de kiderült, hogy a nyugdíjas sosem ér rá. És ezt nem azért mondom, hogy akkor most miért így történt hatvan éve, hanem hogy ne kérdezzék a mai idősek, hogy hol vannak a mai fiatalok. Vannak, akik fiatalon is jártak templomba azok közül, akik ma ott ülnek ősz hajjal is a padokba, nem nekik mondom. Hanem azt kellene megértenünk végre, hogy ez egy erős mintázat. Hogy nem a mai fiatalok kezdték, de sajnos folyatják. Azt mondják, ha rádöbbenünk arra, hogy milyen mintát követünk, nagyobb esélyünk van változtatni. Csak ezért mondom. Jó lenne ebből a mederből kilépni, a mintát átírni. És lehetséges is, számtalan élettörténetet hallottam az elmúlt félévben ezeken a találkozókon, melyek hirdették: bár nem úgy indult a történetem, hogy Istenhez találjak, de Isten megkeresett engem.

A rendezvény nyitó áhítatában Koncz Tibor esperes úr rávilágított erre a fent említett jelenségre egy gyakorlati példával: egyik korábbi szolgálati helyén a gyülekezet egyik presbitere azt kérdezte vasárnap az istentisztelet előtt, hogy hol vannak a fiatalok, s ő ezt válaszolta: a Kölcsey utca 9-ben. A presbiter elkerekedett szemmel mondta: ott laknak a gyermekeim.  Hát, igen.

Dr. Fekete Károly püspök úr az egyház elmúlt nyolcvan évének társadalmi szerepvállalásával kapcsolatosan tartott előadást, melyben hangsúlyozta, hogy el kellene kerülnünk az egyházunk szerepvállalásával kapcsolatosan a szereptévesztést, református identitásunk megerősödésével, a Szentlélek iránymutatásával kellene rátalálnunk szerepünkre.

A hat bizonyságtevő élettörténetén keresztül színes képet kaptunk az elmúlt hatvan év egyháztörténetéből. Személyesek, megindítóak voltak a vallomások, melyek rávilágítottak az elmúlt történelmi korszak hatásaira, arra a törésre, mely a nemzedékek sorát megszakítva, évtizedeket is elvesztegetett nemzedékek egyháztörténetéből.

A Kisújszállási Református Egyházközség meghívott minket ebédre, megnyitotta előttünk templomát, a csoportbeszélgetésekhez biztosította a gimnázium termeit. Nagyon köszönjük a vendéglátást!

Tóth-Mihala Veronika

Fotók: Barcza János

A teljes galéria itt tekinthető meg.

Tiszántúli Református Egyházkerület