Beregdaróci lelkésztalálkozó egy „hatodéves” szemével

A február 27-ei megérkezést és a szoba elfoglalását követően nem sokkal már kezdetét is vette az alkalom programtervezete a csoportos beszélgetéssel. Az indító kérdés az volt, hogy milyen feladatokból érkeztünk, s ezek közül melyeket tudtuk szívből teljesíteni, és melyeket inkább csak kötelességből. Körben ültünk, így jól láttuk egymást, de az indító kérdések által már abba az élethelyzetbe is beleláthattunk, ahonnan társaink érkeztek. Sokkal személyesebb és közvetlenebb lett a hangulat az őszinte válaszok révén. Természetesen volt, aki nehezebb volt, aki könnyebb szolgálatok mellől érkezett a találkozóra. De azt éreztem, hogy mindenki kölcsönösen át tudta érezni a másik örömét és bánatát is. Talán valahol ez is lenne a lényeg, ami ott és akkor megvalósulni látszott.

Rögtön ezután rátértünk a nap témájára. A történelmi, vallási múltunk szinte felelevenedni látszik az emlékév kapcsán. De most a kérdés az volt, hogy mennyire tudjuk közel érezni saját hivatásunkhoz, szolgálatunkhoz és életünkhöz a reformátor elődök munkásságát, helyzetét. A kérdés leginkább az volt, hogy Méliusz, Huszár Gál, vagy Károlyi csupán távoli óriások maradnak-e vagy pedig részei hivatásunknak? Kiscsoportokra oszlottunk, így három körben tudtuk ezeknek az Óriásoknak az életét és munkásságát megvizsgálni. De még mielőtt az elkészült beszámolókat megosztottuk volna egymással, újabb kérdésre adott válaszunkat oszthattuk meg egymással. A Szentírásból ma ki az a szereplő, akinek a sorsa, élettörténete megérint téged? Gedeon, Jeremiás, Mózes, Ruth, Jézus… Elképesztően érdekes volt számomra, hogy a jól ismert bibliai szereplők élethelyzete vagy éppenséggel az arra adott isteni reakció, hogyan válik maivá. Hogyan lehet az ő esetükből erőt, bátorítást, biztatást nyerni vagy kapaszkodóra találni. Ebéd után megosztottuk egymással a reformátor nagyjainkról készült beszámolókat. Ezt követően a beszámolóban készített „munkásság-ábra” alapján a sajátunkat is elkészíthettük. Egy ábrát arról, mi volt az, amit vártunk, amit gondoltunk a lelkészi hivatásról, egy másikat pedig arról, mi volt a ráadás. Mondanom sem kell rengeteg „nem gondoltam volna” kezdetű mondat született. Számomra itt vált egyre érhetőbbé és nagyon közelivé a lelkészi feladatsorok végtelen sokszínűsége.

Ami pedig ezután következett - véleményem szerint - a nap lehető legszebb bezárása volt. Fel kellett állni és odamenni egy kiválasztott emberhez, akit szívesen támogatnánk, bátorítanánk. S miután mindenki megtalálta helyét, mindenki megoszthatta, hogy miért pont azt a valakit választotta, aki mellé megállt. Egyaránt jó érzés volt más mellé állni, és valaki választottja lenni. Olyan társam mellett tudtam megállni, akinek a helyzetét teljes szívből magaménak érezhettem. Ugyanakkor jóleső érzéssel töltött el, hogy volt, aki engem is szeretett volna biztatni a jövőre nézve. Vacsora után mindenki találhatott kedvének megfelelő időtöltést. Voltak, akik asztal mellett beszélgettek tovább, voltak, akik egy pohár bor mellett, és voltak a kalandorok, akik a fürdőzést választották.

Másnap reggel a program a Mindenki című Oscar díjas kisfilm megtekintésével folytatódott. Volt, aki most látta először volt, aki már sokadjára, de mindkét esetben közös, hogy mindenkinek volt véleménye. Milyen érzéseket váltott ki belőlünk, milyen véleményt alkottunk a filmről. Érdekes vita-kavalkád kerekedett, mely lezárhatatlannak tűnt, de javunkra szolgált. Azt gondolom, ez által is még jobban megismerhettük társainkat.

Ezután az Óriások plakátjának hátuljára lehetett felírni olyan szolgálatokat, olyan dolgokat, amelyeket le tudunk tenni, s ez által megkönnyebbülni némelyest. Azok is felírhatták egy lapra a nevüket, akik szívesen vették volna, ha az úrvacsorai liturgia keretein belül név szerint imádkozik az egész közösség életéért, szolgálatáért. Külön erre az alkalomra készült liturgia alapján úrvacsorai közösségben vehettünk részt. A responzórikus jelleg miatt mindenki valóban része lehetett a liturgiának. Több bibliai olvasmány is volt, illetve több ének is, melyek nem a megszokott úrvacsorai énekek voltak, így fokozva az alkalom különlegességét. Egymásnak adtuk, egymástól vettük az úrvacsorai jegyeket a csend áldásaival körbevéve. Végül, azt hiszem a záróénekkel együtt kérhettük imádságos szívvel: Tégy Uram engem áldássá. Nagyon elgondolkodtató volt számomra az, hogy amíg Beregdarócon voltunk úgy éreztem mintha egy kissé lelassult volna az idő. De az ebéd után perceken belül már üresedett rohamosan odakint a parkoló. Hirtelen minden visszatért a megszokott rendhez, a feladatok tengerébe a rohanás özönébe. Mindezek láttán még inkább hálás vagyok a lelkésztalálkozóért. Azért, hogy jobban megismerhettem leendő lelkész kollégáimat, hogy elmélyülhettem ismeretben s hitben, és nem utolsó sorban azért, hogy feltöltődhettem.

Birikiné Király Dalma

A teljes galéria itt tekinthető meg.