Emlékezés az 1956-os forradalom református hőseire és áldozataira Szegeden

Az ünnepi istentiszteleten az igét dr. Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke hirdette az ApCsel 4,18-22 alapján: „Miután tehát behívták őket, megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban így válaszolt nekik: „Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” Azok pedig, miután megfenyegették, elbocsátották őket, mivel semmi lehetőséget nem találtak arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mivel mindenki dicsőítette az Istent a történtekért, ugyanis több mint negyven éves volt az az ember, akin a gyógyításnak ez a csodája történt.”

„Egy koncepciós per tárgyalására kalauzol el bennünket a szentíró, arra a perre, amelyik egy gyógyítás után történt, és a vádlottak padján Péter és János apostol ülnek. E koncepciós per, amelyikben a lelki főhatóság először szeretne szájkosarat, zablát tenni azokra a Krisztus követőkre, akik az ő nevében meggyógyították a beteg embert. A Krisztus nevében gyógyítani, a Krisztus nevében szólni: tulajdonképpen ez a vádpont. (…) Németh László egy egyszemélyes lapot indított, és azt a furcsa címet adta neki, hogy Tanú. Kérdőre vonták, hogy miért nem azt adta neki, hogy Figyelő? Vagy Szemle? És akkor ő azt mondta, hogy nem figyelő, hanem tanú, mert nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. (…) A magunk idejében és a magunk helyén ne felejtsük el azt, hogy mit láttunk és hallottunk Krisztustól, és arról, hogy erről mindenféle körülmények között tanúságot kell tenni. Akik pedig ezt megtették előttünk, azokat becsüljük meg, s emlékeztessen a templom mellett álló kopjafa is arra, hogy voltak ilyenek tanúk, sokkal komolyabb időkben, mint a mienk” – mondta Fekete Károly.

Fotók: Barcza János