80 éves a homokkerti templom

Az alkalmon a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét. Fekete Károly,kiemelte, hogy nagy dolog volt, ami nyolcvan évvel ezelőtt történt, ugyanis nem csak a homokkerti, hanem a kerekestelepi és a szabadságtelepi templomok is ugyanabban az évben, 1935-ben készültek el. 1936 évének elején pedig a Mester utcai és a csapókerti templomokat is átadták. Ilyen azóta sem történt Magyarországon, hogy rövid idő alatt öt templomot szenteljenek fel- emelte ki a Tiszántúl püspöke. „Micsoda dicsőséges korszak. Mondhatnánk, de nem állhatunk meg itt, mert Isten Krisztusban megjelent dicsősége szeretné helyreállítani itt a templomban, a megszólaló igehirdetésekben, a mi igazi világlátásunkat, hogy aki templomba jár, érzékelje azt, hogy a fent és a lent, az Isten és az ember világa összetartozik szétválaszthatatlanul. Aki Krisztussal belső egységre jut, abban mindkét irányban vannak utak. Részese lesz a fenti világnak és, aki abban részesül, az érzi igazán jól magát a templomban” – hangsúlyozta Fekete Károly.

A templom történetét Kurgyisné Nagy Zsuzsanna gyülekezeti tag ismertette az ünnepi alkalmon. Elmondta, hogy 1903-ban szerettek volna az itt élők templomot, de csak az 1935 márciusában kezdődhetett el a munka. Dolhai Imre tervei alapján ekkor kezdődött el a munka, 1935. november 15-én szentelték fel a templomot, amelyet végül 40 pengőből építtetett meg a gyülekezet.

Az ünnepi alkalmon Szabó László lelkipásztor kiemelte, hogy „minden igehirdetés célja lenne az alkalmazás, ami arra buzdít és serkent bennünket, hogy milyen feladataink vannak. Nem csak a külső rend megteremtésében, hanem a vonzó lelki közösség megteremtésében, ébrentartásában is”.

Szabó László kifejtette, hogy a templom építését megelőző időszak bebizonyítja, hogy az Isten közelében lévő vágy, az Úr előtti leborulás meghozza gyümölcsét. A gyülekezet lelkipásztora reményét fejezte ki arra vonatkozóan, hogy ha ma is leborulunk az Úr előtt és újra sóvárgunk az élő Isten színe elé, akkor az imádságok meghallgattatnak. 

Fotók: Barcza János