Sarkadi Szeretethíd
Az utóbbi években egyre nagyobb teret kap az önkéntes munka. Megbecsüljük az önként, egyéni érdek és haszon nélkül végzett tevékenységet. Ám a világ, melyben élünk, épp nem erről szól, sokkal inkább az egyéni érdekérvényesítésről. Arról, hogy mindenképp én legyek az első, a legjobb, a leggyorsabb, a legnagyobb profitot termelő. A görcsös teljesítési kényszer azonban nem okoz valódi örömet és elégedettséget. Így növekedhetett meg az önkéntesség szerepe, ahol nem magunkért, hanem másokért, nem egyéni érdekből, hanem egy közösség javára teszünk valamit.
A Sarkad-Belvárosi Gyülekezet másodjára építi a szeretet hídjait 2015-ben. Egy olyan közösség életében, mely nagy megpróbáltatásokon ment keresztül, s jelenleg újraértelmezi önmagát, kiváló alkalom és lehetőség ez az akció a másik ember, a felebarát, a mellettem ülő testvér jobb megismerésére, illetve arra, hogy rádöbbenjünk: együtt képesek vagyunk újrakezdeni! A református ember életében azonban az önként vállalt munka ennél még többet jelent. Többet: Jézus Krisztusban. Megismerve az Úr értem is vállalt áldozatát, hálából én is jót akarok cselekedni. Jót a másik ember, a közösség, a gyülekezet javára. Így született meg az a gondolat, hogy az egyházközség fenntartásában működő Nyugdíjasház és a Református Szociális Gondozási Központ udvarát és közös kerítését szépítsük meg. A feladat szimbolikus értelemmel bír, ugyanis éveken át az elkülönülés volt a hangsúlyos, nem pedig az összetartozás. Ám mindannyian ugyanoda tartozunk és ugyanazon az udvaron élünk és dolgozunk.
A felhívást többen meghallották és a hívó szó nem csak a fülekig, hanem a szívig is elért. A megfogalmazott cél mellé odaálltak gyülekezeti és klubtagjaink éppúgy, mint a nyugdíjasházi lakók. A közös tenni akarás és gondolkozás pedig szárnyakat adott, hiszen mindenki megtalálta a maga helyét és feladatát. A többség ecsetet ragadott, és a már két nappal korábban megtisztított kerítést festette. Ezalatt két asszonytestvérünk és egy munkatársunk ebédet főzött. Mire megfőtt a paprikáskrumpli és a kerítés is vakítóan fehéren csillogott, addig néhány szorgos kéz beülette a balkonládákat és színesebbé varázsolta a tavaly ugyanekkor épített sziklakertet. Fizikailag elfáradva, de lelkünkben boldogító örömmel néztünk végig mindannyiunk munkáján. Az Úr megáldotta napunkat, hiszen hiába borult be az ég, sem a jókedvünket sem a vállalt feladat elvégzését nem gátolhatta meg. Együtt voltunk, beszélgettünk és közben cselekedtünk. Építettük a magunk sarkadi szerethídjait, melyeket nem rombolhat le sem irígység, sem önző rosszindulat, mert mindannyian átéltünk: „Megáldja az Úr ... kezed minden munkáját, örvendezz hát!” (5Mózes 16,15)
Szöveg: Koncz-Vágási Katalin lelkipásztor