Istenarc
Ültek egymással szemközt, pár percig néma csendben. Egyikük - arcát a két tenyerébe hajtva - szomorúan. Eltakarva néhány pillanatra a másik elől, de nem elrejtve. Mert amiket korábban mondott, azokból egyre csak az alább idézett Reményik-sorok jutottak annak a másiknak az eszébe és az, hogy hogyan segíthetne neki meglelni újra a saját arcát, azt a valódit, amit Istentől kapott. Amire rendeltetett. És amint ezen tűnődött, rögtön fel ragyogott előtte a saját útja is. A saját arca, amit néha már ő is felejt, ami „fölibe ezer réteg tornyosult”.
Így lesz két ember egymás számára tükörré, segítséggé, hogy újra meglássák „istenarcuk”.
Így leszünk, így lesztek…
(Révész Judit)
Reményik Sándor: Istenarc
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.