Katonai stressz pálya a Csillagponton

A pálya megvalósításában a tábori lelkész mellett két katona is közreműködött a debreceni MH 5. sz. Bocskai István Lövészdandár állományából, hiszen a Tiszántúli Református Egyházkerület és a debreceni dandár között már 2012 óta együttműködési megállapodás van érvényben, többek között az oktatási-nevelési munka kölcsönös támogatásában. A pályán különböző kihívások, feladatok alatt koncentrált stressz hatásoknak tették ki a fiatalokat. Terhelték őket kognitív szinten, ugyanis új ismereteket kellett rövid idő alatt elsajátítaniuk, mint például a katonai térkép olvasása, vagy az AirSoft fegyverekkel a lőgyakorlat helyes elvégzése, s arról számot is kellett adniuk. Hatottak az érzelmeikre is, rögtön azzal, hogy a fiatalos, szabad légkörből egy katonai, magázódó, szigorú rendszerbe kerültek át, ráadásul nem a nevükön szólították őket, hanem kaptak egy számot, ezek mellett pedig parancsokat kellett teljesíteniük. És fizikálisan is megpróbálták a résztvevőket, szokatlan és kemény feladatokat kellett végrehajtaniuk.

A játék végén a csoport a tábori lelkész vezetésével dolgozta fel a pincében történteket, és az ott szerzett élményeket, megtapasztalásokat megpróbálták áthelyezni a saját életükbe. Mindegyik hét-nyolc fős csapatnál megfigyelhető volt az ”aha” élmény Sajtos Szilárd szerint Ilyen volt például, hogy a csoportok szinte teljesen ismeretlen emberekből tevődtek össze, mégis a kihívás hatására összekovácsolódtak és együtt próbálták megoldani a feladatokat. „Ma egy individualizálódó társadalomban élünk – mondják – az embereket nem lehet közösségekbe invitálni, megszólítani. Ez a játék rácáfolt erre, mert bebizonyította, hogy nehéz helyzetben az egyének a csoporton belül összezárnak, hogy közösen küzdjék le a kihívásokat. És ezt érdemes végiggondolni a nemzetünkhöz, egyházunkhoz, közösségeinkhez, gyülekezeteinkhez tartozásunk fényében is! S azt is sikerült bizonyítani, hogy az ember mindig többre képes egy közösségben, mint egyénileg: aki saját bevallása szerint képtelen volt 15-20 fekvőtámasznál többre, csoportban, közösen számolva 30-35 fekvőtámaszt is megcsinált. Ez is azt bizonyítja, hogy meg tudnak küzdeni a fiatalok a kihívásokkal, csak el kell velük hitetni” - véli a tábori lelkész. A pálya lehetőséget teremtett arra, hogy a fiatalok önvizsgálatot tegyenek, és találkozzanak esetlegesen egy új oldalukkal.

„Eszembe sem jutott, hogy fel lehetne adni, hogy ki lehetne jönni, bár hamar kiderült, hogy én a gyengébbekhez tartozom, ezért rossz volt látni, ha a többiek miattam szenvedtek.”- mondja Jánosi Dóra, aki két barátnőjével együtt döntött úgy, hogy idegenek mellé csapódva végig megy a pályán. „Szerencsére nagyon jó volt a csapat, figyeltünk egymásra, bár az rossz volt, hogy sosem tudtuk minek mi lesz a következménye, de a csapatszellem hamar kialakult, annak ellenére, hogy nem ismertük egymást, és ez sokat segített”.

Molnár Imre Gergely Dórával egy csapatban teljesítette a stressz pályát: „Nagyon vártam már egy ilyen érzést, mert szerettem volna a katonasághoz csatlakozni régen, de nem vettek fel egy látás probléma miatt, de most legalább érintőlegesen belekóstolhattam egy picit, hogy milyen lehet egy kiképzés, bár ez nem erről szólt. Visszamennék újra! Egyáltalán nem bántam meg hogy kipróbáltam, sőt élveztem nagyon, bár lehet úgy tűnt, hogy szenvedek. Én tudom, milyen amikor megalázzák az embert, itt erről szó sem volt, ez egy szerepjáték volt. Jó, hogy kipróbálhattam magam”!

Komorné Csernáth Erzsébet az Európa Rádió debreceni stúdiójának riportere is Imrével és Dórával egy csapatban teljesítette a feladatokat. Az ott szerzett élményekről, tapasztalatokról így ír beszámolójában:

„Nagyjából sejtettem, hogy mire vállalkozom, amikor úgy döntöttem, hogy részt veszek a katonai stressz pályán a Csillagponton. Gondoltam, hogy lesz részem egy kis katonás kiabálásban, sportfeladatokban, és megtapasztalhatom a pince sajátos hangulatát is. Azt azonban nem gondoltam, hogy hat teljesen idegen emberhez ilyen közel kerülök – és nem csak fizikailag. A guggolások és a négyütemű fekvőtámaszok utóhatását még most is érzem a lábaimban, több nappal a stressz pálya után. Ez azonban hamarosan elmúlik, az ott szerzett lelki élmény viszont nem. Hét fiatal felnőtt alkotta csapatunkat, három férfi és négy nő – majdnem mind idegenek egymásnak. A helyszínen minden adott volt ahhoz, hogy kellőképpen rosszul érezzük magunkat: dohos pince, alig pislákoló fények a koszos, szűk szobákban, goromba főhadnagy, egy hat és fél kilós gumi karabély a hátunkon és még a nevünktől is megfosztottak, helyette mindenki egy számot kapott. Mégsem volt bennünk rossz érzés, félelem vagy magány. Az első pillanattól tudtuk, hogy a főhadnagy büntető feladati alól nem bújhatunk ki – hiszen erre vállalkoztunk. De az is hamar kiderült, hogy mindenki jobban félti a többiek bőrét, mint a sajátját. Ha már rogyott is össze a térdünk a guggolásoknál, fáradt a karunk a fekvőtámaszoknál és fájt a hasunk a sokadik felülés után, akkor is kitartottunk, hiszen mindenki tudta: ha egy valaki hibázik, a többieknek is jár a büntetés, és lehet, hogy a társunk már sokkal fáradtabb nálunk. A főhadnagy ugyan szigorú csendre intett, de szavak nélkül is kommunikáltunk: a szemünkből sugárzott a bátorítás, a segítségkérés, vagy csak az érzés, hogy nem vagy egyedül. Gyakorlatilag még csak azt sem tudtam, kit hogy hívnak, nem tudtam, hogy a társaimnak van-e testvére vagy mi a munkája. Mégis úgy éreztem, hogy ismerem őket. Láttam, hogy ki az, aki már nagyon fáradt és ki az, aki még bírja a terhet. Tudtam, ha a főhadnagy azt mondta volna, hogy a 20 négyütemű fekvőtámasz után én még csináljak 20 felülést is, a többiek pedig választhatnak, hogy velem csinálják vagy sem, akkor mindenki nekigyürkőzött volna a feladatnak. Összetartott minket egy láthatatlan kéz, a Teremtő keze talán a pincébe is leért. Ez is segíthetett abban, hogy mind fáradtan, de mosolyogva és jókedvűen, nem pedig megtörten mentünk fel újra a szabadba. A „kiképzés” utáni beszélgetésen pedig végre egy elismerést is hallhattunk az addig szigorú főhadnagytól: mi voltunk eddig a legjobb, legösszetartóbb csoportja itt, a Csillagponton. Valószínűleg, soha többé nem találkozunk, mégis jó érzés, hogy abban a 40 percben közös hittel és lélekkel küzdöttük le a ránk kiszabott feladatokat. Lehet, hogy ez csak egy játék volt, de ahogyan Sajtos Szilárd tábori lelkész mondta, modellezheti az életet is: ha pár perc alatt néhány idegen így össze tud kapaszkodni egy célért, akkor mi mindenre lenne képes egy egész gyülekezet, ha szívvel, lélekkel egy irányba indulna el…”

A modellezett helyzet után az érdeklődők péntek este a valósággal is találkozhattak Sajtos Szilárd előadásában, aki a katonák életén keresztül beszélt a szélsőséges helyzetek, érzelmi viharok megéléséről, valamint arról, hogy ő tábori lelkészként, hogyan tud segíteni katonatársainak. Az érdeklődők a kis videókkal tarkított előadás után kiscsoportban gyűltek a tábori lelkész köré, hogy még többet megtudjanak a különböző élethelyzetekről, s azok megéléséről, feldolgozásáról. A Tábori Lelkészi Szolgálatot egyébként nem csak ő képviselte a Csillagpont Fesztiválon: Jákob János dandártábornok, protestáns tábori püspök csütörtökön és pénteken a Lehetőségek Piacán mutatta be a Szolgálatot az érdeklődőknek.

A katonai programok mind nagy sikert arattak a Csillagponton.