Ki vagyok én?- főelőadás a Csillagponton

-Sokaknak tetszik ez a szlengekkel teli, fiatalos stílus, sokan viszont megbotránkoznak…

-Valószínűleg azért kértek fel, mert én ez a stílus vagyok. Anyukám mindig mondta, hogy a stílus maga az ember. Én ebben önazonos vagyok, és nagyon fontos a mi egyházunkban azt felismerni, hogy nem küldetett mindenki mindenkihez. Nem szégyen azt belátni, hogy az én stílusom valakinek igenis ad és közel viszi az Istenhez, és van, aki pedig nem, hogy közelebb kerül, hanem még inkább távolságot tart. Nem vagyunk egyformák, ez teljesen egyértelmű, ugyanakkor nagyon izgalmas az, és ezt látom a reakciókban, hogy hatást váltok ki az emberekben. Ez volt a cél is, de én hiszek abban, hogy az Isten nagyobb erő, mint hogy mi beskatulyázzuk stílusokba, üzenetekbe. Isten Szentlelke úgy működik, hogy el akar érni embereket, és mindezt teheti általam vagy mások által. Azt látom, hogy a negatív vélemények is nagyon építőleg hatnak és tetszik, hogy gondolkodnak a fiatalok, az Isten igéje pedig élő, ható nélkülünk is.

- A találkozó mostani témája nagyon sok kérdést vethet fel a fiatalokban, és lehet, hogy valaki azzal a reménységgel érkezett, hogy válaszokat kaphat. Az előadásodban viszont kimondtad, hogy a személyiség fejlődése egy életen át tartó folyamat, küzdelem. Ettől lehet, hogy valaki fellélegzik, viszont lehet, hogy valaki megijed…

- Ezt talán szerdán sikerült úgy bevezetni, és pénteken is lesz róla szó, hogy ha utazok, akkor A-ból jutok el B-be. Az hogy hány állomásos ez az út, vagy hogy hányszor állok meg, felismerem-e, hogy meddig is jutottam el, vagy hogy jó úton vagyok-e, ez mind-mind teljesen egyénre szabott, és ne keserítsen el senkit az, hogy messze a vég, hanem inkább merjük felismerni az állomásokat. Úgy tudjuk segíteni a fiatalokat, ha tudjuk nekik azt mondani, hogy jó vagy, hogy fontos vagy és itt egy állomás, ahol visszanézhetsz, hogy mit jártál be eddig és mondhatod esetleg azt, hogy a következő szakaszt máshogy szeretnéd, vagy minden jól van így. Ha van valami, amitől féltem a fiataljainkat az a fogyasztói társadalomnak az a fajta „mindig azonnal mindent” mentalitása, amivel nem teszünk jót. Egy ilyen pörgő világban, amikor minden most kell, akár a szerelem, akár a pihenés, akár az elmélyülés, nagyon nehéz feladat elhitetni a srácokkal, hogy van idejük. Közben meg azt látjuk vallástól függetlenül, hogy a legérettebb, legelmélyültebb személyek arról tesznek bizonyságot, hogy az idő egy nagyon fontos tényező az ember életében, és remélem, hogy a Csillagpont ebben azért utat mutat a fiataloknak, hogy lássák, hogy tényleg mindenre van idő.

- A fájdalom kérdését is érintetted az előadásban. A mai világban azonban a fiatalok nem szívesen néznek szembe a fájdalommal, inkább eltemetik magukban…

- Én azt látom nap, mint nap, mivel hogy fiatalokkal foglalkozom, hogy attól még igenis fáj nekik. Nem hiszem, hogy a fájdalmat kell tovább mélyítenünk, hanem azt kell velük megértetni, hogy ez éppen olyan szerves és fontos része az életünknek, mint az öröm. Hisz hogyne fájna, hogy az apám alkoholista, és nem szeret engem, vagy az, hogy lemondott rólam és elhagyott gyerekként, de közben meg hozzá lehetne tenni, hogy igen, de az Isten ezzel együtt szeret téged és felkínálja azt a lehetőséget, hogy te majd ne hagyd el a gyermekedet, vagy ne nyúlj a pohár után. Szerintem a csütörtöki előadásban az volt a nehezen emészthető, hogy átélik, de eltolják maguktól a fájdalmat, nem akarnak azonosulni, szembenézni vele, pedig ha mondhatok ilyet, a személyiség formálódásunkban a fájdalom sokszor nagyobb szerepet játszik, mint az öröm, de lehet a fiataloknak abban segíteni, hogy merjék megélni ezt is. Nem szégyen azt mondani, hogy én itt tartok, hogy van egy nehéz családom, vagy egy rossz párkapcsolatom, vagy egy testi betegségem. Isten közelében meg lehet gyógyulni! Nem úgy, hogy Isten elveszi a fájdalmat, hanem úgy, hogy megérteti, hogy ez most miért fáj. Szerintem ez az igazi gyógyulás, hogy tudom a helyem és megértem, hogy a fájdalom hogy formál más emberré. Az érett személyiségek ugyan arról beszélnek, hogy újjá kell születni, és ebben szerepe van örömnek, fájdalomnak, elmélyülésnek, időnek és rengeteg kérdésnek, amire olykor nem jön válasz, persze 16-20 éves fiatalok nem erről kell, hogy meditáljanak nap, mint nap. Arról, amit itt hallottak, majd elgondolkodnak hazafelé menet vagy egy hét múlva, vagy akár tíz év múlva.

- Akkor a magvetés a cél azzal a reménnyel, hogy egyszer virág lesz belőle?

- Igen. Azt gondolom a Csillagpont abszolút vetés és a lényeg az, hogy beérjen egyszer. A magyar társadalomnak nagy hibája szerintem, hogy ott is aratni akar, ahol nem vetett senki, és nekünk néha olyan talajba kell vetnünk, amely húsz éve parlagon hever, és a termés esélye minimális, de a Szentlélek meg ahhoz kell, hogy a csodát megcselekedje.