A Heidelbergi Káté teológiai jelentősége és mai aktualitása

A Heidelbergi Káté kínálta boldogító tudásra égetően szükségünk van és az a nagy esélyünk, hogy a kezünk ügyében van az az ismeret, amely az egyetlen vigasztalás megragadásához szükséges.

A Kátéban kezdettől fogva a közérthető keresztyén tanítás közreadása volt a cél, amely nem csupán egy elit csoport kiismerhetetlen tudománya, hanem a reformáció alapelve szerint – közkincs. „Bár hatalmas és titokzatos az egyetlen vigasztalás, mégsem ésszerűtlen. Megismerésről és tudásról van itt szó.” (K. Barth) Ahogyan Tavaszy Sándor tanította: „A permanens emberi nyomorúság kétségbeejtő ismerete nélkül nincs értelme a váltságnak, a váltság szabadító hatalma nélkül nincs ismeretünk arról, hogy mekkora a mi nyomorúságunk, s hogy micsoda a háládatosság kálvinista aktivitása, azt csak a megszabadult nyomorult, a megvigasztalt kétségbeesett és a megváltott bűnös tudja.”

Aki tudja: nem önmagáé, hanem a Jézus Krisztus tulajdona, az nincs kiszolgáltatva a világmindenség erőinek, sem a maga ösztöneinek. Az egocentrikus élet kelepcéjét felváltja a krisztocentrikus élet perspektívája. 

A Káté szótériológiai irányultságú, azaz elsősorban az ember üdvössége és megigazulása érdekli.Még a Káté krisztológiája is ennek az üdvösséges szempontnak van alárendelve. A kiengeszteléstan összetettségét jelzi, hogy megjelenik a megváltás, mint szövetségújítás, ami nem engedi feledni, hogy a Heidelbergi Kátéban folyamatosan jelen van a szövetség-teológiai gondolkodás, felfedezhető az evangélium és törvény református felfogása, az óegyházi ökumenikus zsinatok Krisztus kettős természetéről szóló tanítása és az elégtétel-tan (satisfactio, 1), amely Anselmus tanának variánsaként visszavezethető az antiochiai iskola egyházatyáinak tanítására. Bár a Káté kissé racionális levezetést ad, de azzal teszi személyessé az elégtételről szóló tanítást, hogy – Anselmustól eltérően – Jézus Krisztus közbenjárói tisztét hangsúlyozza igazán. Isten igazságosságának érinthetetlensége és az igazságosság által megítélt ember menthetetlensége között ott áll az Isten irgalmasságának eszköze, az egyetlen Közbenjáró. 

A Heidelbergi Káté krisztológiai Szentháromságtant tükröz. Krisztuson keresztül tanít az Atyáról és a Szentlélekről. A Krisztus váltsága elégtételt nyert, szabadítást ad, személyes és egyetemes gondviselést nyújt, az örökélet reménységével bíztat és új életre indít. Jézus Krisztus olyan a kátéírók számára, mint a gyűjtőlencse, aki Isten szeretetét összegyűjti, s aztán szétszórja. Ő az a „fókusz”, akiben ez megtörténik. Ő segít megvalósítani küldetésünket, feladatainkat. Jézus Krisztus egyetlenegy áldozata a Káté vallástételének középpontja. Ezt a krisztológiai koncentráltságot a hit logikája szülte. 

A Kátéban kidomborodik az üdvbizonyosság.A „hitvalló én” vallástételéből sugárzik a kiválasztás bizonyossága, amely fontosabb számára mint a predestinatio-tan. Ez a személyes hang végigvonul a Kátén, összesen 28 db kérdés-felelet szól így.

Praktikusság, szent haszonelvűség jellemzi a Kátét, amely a „Mit használ neked?-típusú kérdésekben szólal meg.„Haszontalanul, vagyis értelmetlenül nem kíván Isten semmit az embertől, így legyen bár a hinnivalókról, vagy a tennivalókról szó, egyaránt megjelenik bennük egy bizonyos célracionalitás.” (Szűcs Ferenc) A hasznosságra és a vigasztalásra vonatkozó kérdések aláhúzzák, hogy tudás, ismeret és tapasztalat elválaszthatatlan egységet képeznek.

A Szentírás jelentősége feltűnő a Kátéban. A bizonyító igehelyek sokasága a Káté szerves részét képezik. Figyelembe vételük elengedhetetlen a magyarázatuknál, sőt a Szentírás belső bizonyságtételére is felhívják a figyelmet.

A Káté a kegyelmi szövetség szócsöve, hiszen szerzőiszövetségteológusok voltak. A szövetség-gondolat kifejezetten a gyermekkeresztségről szóló kérdés-feleletekben jelenik meg, de más megvilágításba helyezi az „én” személyes névmás használatát is. A személyes jelleg soha nem csap át individualizmusba, és nem feledkezik meg az egyház tagjainak összetartozástudatáról sem.

A Káté a humanisztikus Krisztus-követéssel szemben a páli-reformátori Krisztusba-plántáltatás tanát tanítja.Krisztushoz való helyes viszonyunk nem abban van, hogy mi követjük Krisztust, hanem abban, hogy beleoltatunk a Krisztusba. A Káté a részesedés (participatio) fogalmát nem korlátozza az úrvacsorára, hanem a hit pneumatikus dimenziójára is kiterjeszti. A keresztyén ember úgy lesz részese Isten munkájának, hogy Krisztust követi.

A reformátori viták forró pontja a sákramentumokról szóló tanítás volt.Külső és belső frontvonalak húzódtak meg a sákramentumtan mentén. Kifelé szakítás történt a középkori sákramentum-értelmezéssel, befelé pedig elmélyült tisztázódás zajlott a reformáció irányzatai között. Mivel a reformátusokat „sákramentum-megvetők”-nek titulálták, ezért terjedelmesen és részletesen tárgyalja a Káté a sákramentumtant és egyforma súlyt ad a két sákramentumnak. Ezzel is azt üzeni: ne tegyünk sorrendi vagy értékbeli különbséget keresztség és úrvacsora között, mert azokat Krisztus sem rendelte egymás fölé. Arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy a nálunk hétköznapra eső, sajnos elszürkült és leértékelt Mennybemenetel Ünnepének csúcsponti jelentősége van a református dogmatikára nézve, mert számos következménye van Krisztus-képünk, úrvacsoratanunk és a végső időkről szóló tanításunk szempontjából is.

A Szentlélek megszentelő munkájának következményeit,a Káté etikáját a Tízparancsolat és a Mi Atyánk magyarázata hordozza. A Káté különösen református veretű és ízű szavai ezek, amelyek a törvényt a Hegyi Beszéd radikális módján magyarázzák. A szívbéli mozgatórugókig hatoló látásmód kijózanító, s nem elégszik meg a törvényt úgy ahogy betöltő, önelégült formalizmussal. Nem a tilalomfák nagyságát és számát gyarapítja, hanem az egymásra figyelő, őszinte életfolytatást kínálja fel a keresztyén ember alapmagatartásaként, és mindig három szempontot érvényesít: mit akar, mit tilt meg és mit kíván Isten.

Az egész mű lezárása az Úri imádság magyarázata, amely a hálás élet nyelvezetére tanít meg. Az imádkozás „nyelviskolája” a „Mi Atyánk”, a cselekvő és engedelmes Jézus imája. Nem azé, aki ölbe tett kézzel és lemondóan vizslatja az eget, hanem aki teljesítette az Atya akaratát. 

         Főtiszteletű Generális Konvent!

Sokan érezzük a Kárpát-medencében, hogy nagyobb hangsúlyt kell tennünk a hitvallás-magyarázat identifikációs elmélyítésére. A hitvallásos megújulás nem felekezeti kérdés, hanem keresztyénségünk fennmaradásáért szükséges életmentő cselekvés.

Reformátusságunk, amikor manapság szembe találja magát a „vallások piacán” egy szinkretista vallás- és világfelfogással, vagy a hamis ökumenizmust zászlóra tűző általános keresztyénség szólamaival, sokféle szektássággal, politikai és társadalmi messianizmussal, szabados erkölcsű és gondolkodásmódú demokráciával, információ-dömpinggel, sztárcsináló emberimádattal, és még sorolhatnánk, hogy mivel…, akkor nem csoda, ha azon igyekezett a Generális Konvent elnöksége, hogy a Heidelbergi Káté használatát megkönnyítse egy gördülékeny, átsimított nyelvezetű kátéfordítással.

Elodázhatatlan feladatunk a gyülekezeti felnőttképzés szisztematikus megszervezése, hogy a keresztyén hit alapelemei sokak tudatába és életgyakorlatába beépüljenek.

Ma is kell, hogy foglalkoztasson bennünket a Káté 32. kérdése: Miért neveznek téged Krisztusról keresztyénnek? Mert a Krisztusban részesedő keresztyén ember feladata ma is az, hogy megéli Krisztustól kapott önazonosságát.

Ma is közöttünk él egy embertípus, amelyik bár vallásosnak mondja magát, talán reformátusnak is, közben mégis más mintákat követ. A jég hátán is megél, megszerzi, kiharcolja, amit akar, ahol nem megy ügyeinek intézése a tisztességes úton, ott megtalálja a kiskapukat, ahol szőrmentén kell fogalmazni, ott átszabja a gondolatait, frazeológia-cserével és fazonigazítással hozzá igazítja a kifejezéstárát, átszabja a hitvallását olyanra, amilyenre kell. Éppen ezért szükséges a prófétai tiszt megélése, amelyet akkor gyakorlunk, amikor a Krisztus nevéről teszünk vallást, amikor döntéseinket a Sola Scriptura elv alapján mérlegeljük; amikor nem igazodunk a világhoz, de nem is válunk világkerülővé, hanem vallást teszünk szóval és élettel.

Papi tisztet gyakorlunkés átadjuk élő hálaáldozatként az életünket Krisztusnak, amikor közbenjárói szerepet vállalunk a társadalmi rétegek között és felvállaljuk a híd-szerepet; amikor a kitartóan jelenlévő ateizmus és a mumusként emlegetett keresztyénkurzus réme között kiválasztottság tudattal élünk; amikor a gyökértelen kozmopolitizmus és a sokkoló vadmagyarság helyett tiszta nemzettudattal döntünk; amikor a profit-centrikus gondolkodású újgazdagok és a lesújtó munkanélküliséggel küszködők között meg tudunk maradni felebarátnak; amikor az általános keresztyénség és szektásság fölé emelkedve hitvallásosan élünk; amikor a kötözködés vagy a közöny közegében józan ítélőképességgel szólunk; amikor rémítő szabadosság és bénító félelmek szorításában keresztyén szabadsággal merünk élni.

A keresztyén ember Krisztus királyi tisztének földi betöltésében nemcsak hálásan szolgál, hanem életharcaiban szabad lelkiismerettel küzd Isten országának terjedéséért. Szabad lelkiismerettel nem azt látja ördöginek és bűnösnek, ami neki rosszul esik, hanem amit Isten ítél ördöginek és bűnösnek. Az ezek elleni hajtóvadászatot először önmagában kezdi, a saját ördögien bűnös hajlamainál, s csak azután fordul mások felé. De ott is vállalja az emberellenes, gonosz struktúrák megszüntetését; fáradozik az otthonteremtésben a közösség-hiányban szenvedő honfitársak számára; megőrzi és megadja az emberi méltóságot; táplálja a szabadságszeretetet és jó sáfárként védi–óvja a teremtett világot.

Kedves Testvéreim!

Íme, csak néhány villanás a Káté teológiájából és mai üzenetéből, de érezzük, hogy a jelen tévtanai, zűrzavaros vélekedései közben újra fel kell fedeznünk a tanító jellegű alkalmak jelentőségét, amelyeknek a Káté segítségével a gyülekezetépítés tartalmi cselekményeivé kell válniuk.

Wolfhart Pannenberg evangélikus teológus azt javasolta, hogy meg kell találni a harmadik utat a szekularizmus és a fundamentalizmus között. Ez pedig a hit és az értelem közötti szövetség megújításának útja.

A Heidelbergi Káté ebben a szövetségmegújításban ad segítséget, mert hittel és értelemmel íródott, hogy hívő értelemmel és értelmes hittel éljük keresztyén életünket. Ebben tegye áldássá közöttünk a Heidelbergi Kátét a jubileumi évben és azon túl is a Szentháromság Isten!